Eljött...

"Eljött hozzám, mikor még bűnben éltem,

s felnyitotta a szemem.

Szolgává lett önmagát megalázva,

bűneimért szenvedett.

Eljöttem, hogy áldjam, csodáljam, imádjam

Őt ki értünk adta önmagát!

Csodálatos Isten, dicsőséges bárány!

Fogadd el szívem imádatát!

Nem tudom felfogni azt,

milyen nagy volt az áldozat...

Hívd segítségül nevét, és megmenekülsz..."

Zsoltárok4

"Uram, szabadításom Istene,

éjjel-nappal hozzád kiáltok.

Jusson színed elé imádságom,

füledet hajtsd könyörgésemre.

Mert fájdalommal van tele a lelkem

és életem az alvilághoz közeledik.

A sírba szállók közé soroltak engem,

olyanná lettem, mint akinek nincsen segítsége.

A holtak között van fekhelyem, 

mint a halálra sebzettek, akik a sírban alszanak,

akikről nem emlékezel meg többé,

és akiket kitéptek kezedből.

Letettél engem a verem mélyére,

a sötétségbe s a halál árnyékába.

Rám nehezedett minden haragod,

rám zúdítottad minden hullámodat.

Eltávolítottad tőlem ismerőseimet,

utálatossá tettél előttük;

fogoly vagyok és nincs menekvésem.

Szemem elbágyad a gyötrelemtől.

Uram, egész nap hozzád kiáltok,

feléd terjesztem kezemet...

...Miért taszítasz el engem, Uram,

miért rejted el tőlem arcodat?...

...a tőled való rettegés súlya nyom, bensőm összezavarodott.

Átcsapott rajtam haragod

és megrendítettek engem borzalmaid.

Körülvesznek engem, mint a vizek, egész nap, 

mindenünnen körülvesznek.

Eltávolítottad tőlem a barátokat és a közelállókat, 

csak a sötétség a társam." (88.zsoltár - részletek)

Zsoltárok3

"Hozzád emelem, Uram lelkemet,

Istenem, tebenned remélek!

Ne hagyd, hogy megszégyenüljek,

és ellenségeim ujjongjanak fölöttem!

Hisz senki, aki tebenned bízik,

meg nem szégyenül.

De szégyen éri mindazokat, 

akik hiábavalóságok miatt hűtlenek lesznek.

Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, 

és ösvényeidre taníts meg engem!

Vezess és oktass engem igazságodra, 

mert te vagy az én üdvözítő Istenem, 

és én tebenned bízom szüntelen!...

...Tekints rám és irgalmazz nekem,

mert elhagyatott és szegény vagyok.

Szívem szorongatásai megsokasodtak,

vezess ki ínségemből engem.

Nézd megalázottságomat és szenvedésemet,

bocsásd meg minden vétkemet!

Nézd, milyen sokan vannak ellenségeim, 

milyen ádáz gyűlölettel gyűlölnek engem!

Oltalmazz és szabadíts meg engem,

ne hagyd, hogy megszégyenüljek, 

hisz benned remélek!" (25.Zsoltár - részletek)

Zsoltárok2

"Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?

Távol van szabadulásomtól

hangos jajveszékelésem.

Én Istenem, kiáltok nappal, 

de te nem hallgatsz meg, 

és éjjel is, de nyugtot nem találok.

Pedig Te szent vagy

és Izrael dicsérete között laksz...

...Hiszen Te vagy, aki kihoztál engem anyám méhéből,

Te vagy reménységem anyám emlője óta.

Rád voltam utalva anyám ölétől,

anyám méhétől fogva te vagy az Istenem.

Ne légy távol tőlem, mert közel a nyomorúság,

és nincs, aki segítséget nyújtana..." (22.Zsoltár - részletek)

Zsoltárok1

"Meddig felejtesz el egészen, Uram?
Arcodat meddig fordítod el tőlem?
Meddig kell gondokat hordoznom lelkemben,
szívemben fájdalmat minden nap?
Meddig kerekedik fölém ellenségem?
Nézz rám és hallgass meg, Uram, Istenem!
Ragyogtasd föl szememet,
hogy halálos álomba soha ne merüljek,
hogy sohase mondja ellenségem: Legyőztem!
Ne örvendezzenek szorongatóim,
hogy meginogtam.
n azonban bízom a Te irgalmadban." (13.zsoltár)

Advent

Mostanában kaptam ezt a történetet egy nagyon kedves barátnőmtől. Engem mélyen érintett s elgondolkoztatott sok mindennel kapcsolatban, s talán segít az előre lépésben is...

Anna csendesen, gondolataiba mélyedve ül kis szobájában az íróasztala előtt, figyeli az ünnepi koszorún a lángokat. Szeszélyesen imbolyognak a fények, elnyúlt, sötét árnyakat vetve a falvédőn. A kályhában egyenletesen duruzsol a tűz, jó meleget árasztva széjjel.

Advent a várakozás, a bűnbánat ideje - emlékszik Anna a keresztény tanításra. Hány éve várja, mindig meg-megújuló bizakodással a megszülető kis Jézust! Világra jön megint a jászolban, ott fognak állni körülötte a jámbor pásztorok. Most nem fáznak, nem éheznek, és nem gyűlölködnek. Megrekednek torkukban a durva szavak, szájuk imára nyílik. Máriával és Józseffel együtt örülnek a Gyermeknek, hogy megszülethetett ebben az ordas világban. Hiába nem fogadták be a szent párt sehol sem Betlehemben, lám, mégis akadt egy városszéli istálló, ahol a tehenek lehellete melengeti az új kis életet. 

ma templom áll ezen a helyen, kibékíthetetlen vallási konfliktusok kereszttüzében.

Anna már tudja: minden bölcső körül a halál ólálkodik. Micsoda halál! - Jézus, az ártatlan kisded, még égszínkék szemeivel kutatja édesanyja arcát, de a gonosz akarat már ácsolja a keresztet, amelyen 33 múlva kínhalált fog halni. Tövében nem jó emberek állnak majd. Ők szégyenükben, hogy ez megtörténhetett, messze elkerülik a kivégzés helyét. A rosszak veszik körül az ártatlanul szenvedőt, hogy élvezzék kínlódását és csúfolódjanak vele. Miért van az, hogy az életben oly kevés a jó, s annyira észrevétlen? Miért a sötét erők látszanak uralni a világot?

Anna gondolatai a gyermekkora körül járnak. Időtlen időkbe süllyedt akkori lénye, mégis, élénken él benne sok régi Karácsony emléke.

Apuka, Anyuka, mint a jó tündérek, ott sürögnek-forognak előtte megint , hogy minden idejében készen legyen. Apuka kézen fogva sétálni viszi, miközben Anyuka titokban díszíti a karácsonyfát. Csönget a kis angyal és a fenyő alatt már ott lapulnak az ajándékok. 

A szülők régóta halottak, de örökké tartó, feltétlen szeretetük fényénél átmelegszik Anna szíve. Miért is bántotta őket néha, akaratlanul? A bűnbánat könnyei végigcsorognak az arcán...

A vétkek alattomosan fejlődnek az emberben. Csíráik észrevétlenül költöznek a lélekbe, mint a kórokozók és lassan irányításuk alá veszik a testet. Kemény szavakat küldenek az ajkakhoz, ütésre késztetik a kart. Csillapíthatatlanul, mint fékeveszett tűz, tombol az indulat és a háttérben torz pofával röhög a Gonosz. Amikor nők-férfiak veszekednek, gyűlölik egymást, mindig ott vigyorog valamelyik sarokban.

Késő este van, a gyertyák csonkig égtek. Anna elfújja a lángot, kezeit imára kulcsolja. Hálát ad Istennek a sok jóért, amivel elhalmozta eddigi életében. Az Úrnak ajánlja fájdalmát, ami a vele történt igazságtalanságok miatt érez.

A kályhában lassan kialszik a tűz, hűvösség támad a szobában. Anna karjába öleli a párnát s megbékélt szívvel hajtja ma álomra a fejét.

Rossz vagy jó?

Van egy kérdésem: mi a fontosabb? A rossz vagy a jó? Mire irányul inkább a jézusi szeretet? A rossz elkerülésére, avagy arra, hogy a jót tegyem? Melyik a lényegesebb? Azaz melyikkel tudunk Jézushoz közelebb kerülni? 

Én úgy gondolom, hogy fontosabb arra koncentrálni, hogy a 'jót tenni'. Ugyanis, ha az embert mindig a hibáira emlékeztetik, mindig azon van a hangsúly, hogy 'bűnös vagy', akkor az ember előbb-utóbb a depresszióba fulladhat. Ugyanis állandóan arra koncentrál, hogy 'jaj, nehogy bűnt kövessek el', s így először félni fog mindentől, esetleg beteges lelki-takarításba kezd (túlzottan gyakori szentgyónás), majd jön az elkeseredés és a belefáradás. Néha úgy érzem, hogy kísértetiesen nagy a hasonlóság az ember keresztény élete és a matematikai 1/x függvény között... (remélem, ismeritek ezt a függvényt, lényege, hogy a maga a függvény soha nem találkozhat sem az 'x', sem pedig az 'y' tengellyel)  

Tehát lefordítva: hiába igyekszem, soha nem leszek méltó Isten szeretetére, soha nem leszek jó - mert alapjában bűnös vagyok. Ez alapján felmerül a kérdés: így mi értelme az állandó küzdelemnek? 

Ezért én úgy gondolom, arra koncentrálok inkább, hogy a 'jót tegyem', mert azzal többet érek el.

hétfő - az anyai szív

Nem tudok aludni. Kissé feszült vagyok. Holnap - azaz hétfőn műtik a kicsi lányomat. Reggel korán kelünk, s megyünk a kórházba. Persze, mondják: rutinműtét, nem olyan nagy dolog. Igen, értem én, de most az én lányomról van szó. S ilyenkor az anyai szív nem nyugodt. Tudom, hogy bátor a szentem, s nem lesz semmi baj, de mégis... előre elképzelem milyen lesz látni a törékeny kis testét, s tudom, szenvedni is fog a fájdalmak miatt. Félek, hogy nem leszek elég neki, félek, hogy nem tudok majd segíteni, csak ülni mellette, s fogni a kezét, vagy törölgetni a könnyeit. Csak a szeretetemet fogom tudni adni neki. Kérlek, Uram, segítsd meg lányomat, s légy mellette, amikor én nem tudok (a műtőben), s adj erőt, hogy ne féljek ennyire!

'Zenés gyónás'

Szerda óta a templomunkban halk zene szól, miközben a gyóntatóhelységben a tisztulni vágyók leteszik terhüket. Pusztán praktikus oka van ennek, de nekem akkor is nagyon tetszik. Valahogy a zene feloldja a feszültségemet, könnyebben tudok Istenre figyelni imádság közben. A gondolataim kevésbé csapongóak és valami különös, belső béke vesz körül. Így könnyebb meghallanom az Úr szavát, mintha az a fajta "csend" venne körül, mikor hallom a körülöttem lévők motozását, beszélgetését mise után. Az nagyon zavar. 

Örülök a zenének - tényleg. Istenhez emel...

A találkozás

Ma találkozóm volt - az Úr Jézussal, pontosabban a szentségek kiszolgáltatásával megbízott szolgájával. Előbb értem oda, így bekéredzkedtem egy kicsit a templomba, hogy magam legyek, csöndben s nyugalomban, így készülvén a találkozásra. Ahogy leültem, feltekintvén a feszületre, tódultak ajkamra a kérdések az én Uram felé. "Uram miért...?" Igen, sok volt a 'miért' - de ezek most nem a dacos, számonkérő fajtából származó 'miért-ek' voltak, hanem a csöndes, fájdalmas 'szeretném-megérteni' típusúak. Sokáig nem történt semmi, csak a gondolataim monológja hallatszott. S aztán a fájdalmas kiáltás: 'Jézus, hogy szerethetsz engem, hisz még csak méltó sem vagyok rá, mert bűnös ember vagyok, aki oly sokszor meginog és bár számtalanszor bizonyítottad törődésed én mégis annyit kételkedem. Mondd, mit szeretsz bennem?' S nem érkezett válasz, pedig próbáltam figyelni. S mikor folytattam volna a kérdések özönét, olyan érzésem volt, mintha egy kéz nehezedett volna a vállamra. Ez volt az Úr válasza. Megérintett... mintha azt mondta volna: 'Azért szeretlek, mert vagy'. Vagy csak egy jelzés: 'Itt vagyok, s bennem megleled a válaszokat' 

Különös találkozás volt, s megértettem hirtelen, miért is vonzódom templomunk óriási feszületéhez, mely az oltár fölött található. "Én pedig, ha majd felmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok" (Jn.12.32)

Szavak

Szavak - sokfélék. Lehet kedves, szép, szeretettel teli, hangulatot, érzést, tényeket kifejező. De lehet bántó is, fájdalmas - vagy nehezen kimondható. Magam sosem értettem régebben, hogy lehet az, hogy pl. ritkán hangzik el a 'szeretlek', a 'bocsánat' emberek között. Mindig azt mondtam: ezeket nem nehéz kimondani. Én kis naiv... Hm...ugye, aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék... Most beleestem, most megértettem. Hetek óta már a nyelvemen volt egy kérdés, s nem tettem föl. Hogy miért? Mert nem mertem. Hiányzott a bátorság hozzá, s hagytam, hogy a félelem uraljon. Még ma is, de aztán...kimondtam. S miközben kimondtam a kérdésemet, újra csak féltem...elutasít...biztosan...azt fogja mondani, hogy... Lehet, hogy ez a baj. Előre eldöntjük, hogy mert a másik mit is fog mondani arra, ha én kimondom, amit ki kell mondanom.

Ugye ismerjük a viccet nyuszikáról és arról a bizonyos fűnyíróról, amit a Rókától akart kölcsönkérni?

Aki nem ismeri, annak szívesen leírom külön...

Igen, kész párbeszéd van a fejünkben onnantól fogva, hogy valami nehezet kell kifejeznünk szavainkkal. Hol mentség-keresés (hárításnak hívják a pszichológusok), hol előre elrendelt gondolatok, s tudnám még sorolni. A lényeg az, hogy nem tudunk szabadok lenni abban, hogy RÁBÍZZUK  másikra, hogy mit is akar reagálni, hanem mi magunk akarjuk ELDÖNTENI, hogyan is válaszoljon. Ugyanígy vagyunk valahol az Istennel kapcsolatban is. Nem merjük rábízni magunkat, mert talán van egy hamis Isten-képünk a Teremtőről, s mi magunk akarjuk meghatározni emberi ésszel, hogy mi is történjen.

Én ma kimondtam. Nehéz volt. S most sem jobb, mert félek attól, ami rám vár...naná, mert én is előre gondolkodom, hogy mi is lesz és hogyan is lesz. Én sem tudok szabad lenni tőle... De megpróbálom, hátha sikerül :-)

Az egyik legszebb szó a 'köszönöm'. Higgyétek el, nem szabad spórolni vele, mert hegyeket képes megmozgatni... Nekem ma megköszöntek valamit, s ettől egy kicsiny boldogság költözött a lelkembe. Én pedig ezt köszönöm...

Születésnap

A nagylányom ma 9 éves. Hihetetlen számomra, hogy már ennyi idő telt el azóta, hogy megszületett. Emlékszem arra a pillanatra, mikor először a kezembe vehettem. Olyan furcsa volt, azt néztem, mennyire kis csöpp kezei vannak. Nézegettem és azon gondolkodtam, hogy vajon milyen élet vár erre a tündéri babára? Milyen lesz, ha nagyobb lesz? Mi lesz a kedvenc elfoglaltsága? De ezek csak elképzelések voltak. Most, 9 évvel később pedig azt észleltem, hogy mennyi mindenre nem is gondoltam - de az Isten már akkor tudta, hogy milyen ajándékokat - talentumokat adott neki. Gyönyörűen rajzol - ehhez tényleg van érzéke. És valami hihetetlen mélyen kötődik a Teremtőhöz - talán ez az egyik, ami nagyon mélyen érint benne. Csak ne változzon ez a kötődés. Mert féltem Őt - és a testvéreit is - ettől a mai világtól. Olyan sok tévutat mutatnak és akarva-akaratlan ráléphetünk egy-egy ilyen útra és nehéz onnan visszatalálni az Istenhez. Tudom, ezt saját életemen keresztül tapasztalom. Úgy szeretném, ha a lányaim nem követnék el azokat a hibákat, melyeket én elkövettem s elkövetek. Szeretném, ha mindig tiszta, őszinte hitük lenne, nem úgy mint...

Énekek

Mindig szerettem énekelni, már kiskorom óta. Talán ezért is irattak a szüleim zenei tagozatos iskolákba. Sok mindent lehet elmondani zenével: fájdalmat, örömöt és sok olyan dolgot is, amit egyébként nem tudunk megfogalmazni. Most is, úgy énekelnék - mindegy, mit, csak énekelnék. A zene, az éneklés felszabadít.

Sokszor az ember olyan nyomott, kedvetlen, de nem érti, hogy miért. Járkál fel s alá, nem találja a helyét, senkihez nem akar szólni, begubózik. Ilyenkor nálam általában bejön, hogy előveszem a gitárt, s éneklek, vagy a lejátszóba beteszek valamilyen zenei cd-t. Teljesen változó, van, hogy a komoly zene hatásos, van, hogy a könnyűzene. De a zene - zenélés - megváltoztat. Megnyugszom, s már nem vagyok olyan feszült, nyugtalan. Olyannyira hozzászoktam már ehhez a technikához, hogy sokszor már a gondolataimban énekelek. Most pl egy nagyon szép ének jár az eszemben:

"Kié lesz majd az életem, Te tudod már, de a végtelen elragad sokszor, s megremeg bensőmben minden - nincs meleg"

Tudom, nem túl szívet melengető a szövege, de most ezen elmélkedem...

Hontalan haza

Jársz-kelsz utadon, nézel mindenfelé

Ismerős helyek válnak Neked idegenné.

A fák, autók, virágok, utak...

Mind ismerősök - de idegennek hatnak.

Látod az embereket: rohannak.

S már köszönnél, de nem hallanak...

Mintha láthatatlan lennél, észrevétlen:

Csak egy porszem a sivatag közepében...

Halottak napja

Vasárnap este volt egy szép szertartás azok emlékére, akik már befejezték földi életüket. Már egy ideje halottak napja környékén immunis vagyok. Már nem gyötör a fájdalom, már nem kell sírnom. Pedig egy időben nehezen viseltem. Mindig felelevenedtek bennem az emlékek a szüleimről és ez nagyon fájt. Ma már nem fáj.

Nehéz erről írni vagy beszélni. Persze, szerettem őket, de egy idő után el kellett engednem Őket, hogy ne a múltban éljek, hanem a jelenben. A temetővel kapcsolatos viszolygásom viszont semmit nem változott. Nem szeretek kijárni egyáltalán, taszít a hely. Még a búcsúnyerés miatt sem tudom magam rávenni. Nem értem: Miért kellene nekem a sírjuknál állva imádkozni Értük?? Jézus annyi helyen utal arra a Szentírásban, hogy az élőkkel kell törődni. Sőt, mikor Jézus feltámadt a halálból és mentek a sírjához a tanítványok, akkor is azt mondta az angyal, hogy: "Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincsen itt, feltámadt" Nos, én ugyanezt érzem. Miért keressem a szüleimet a sírjukban, ha már úgy sincsenek ott? Tudok értük otthon is egy gyertyát meggyújtva imát mondani, sőt, misét is tudok értük mondatni. Ez szerintem sokkal fontosabb. Nem szeretem a temetőket. Hamis képet festenek az Örök életről számomra. Idén sem megyek ki, itthon és a szentmisén imádkozom értük, még ha a búcsúnyeréstől el is esek ezáltal. Amúgy sem értem a búcsúnyerési lehetőségeket sem. Talán egyszer, majd ha valaki elmagyarázza, akkor megértem. 

Én abban hiszek, hogy "Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki Benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen."

Emmausz?

Lányommal ma este misére igyekeztünk egy olyan templomba, ahol még nem jártunk. Interneten megnéztem, hogyan kell odamenni tömegközlekedéssel. (Tudnivaló, hogy egyébként csapnivalóan tájékozódom idegen helyeken :) )

Le is szálltunk a buszról a megfelelő megállónál, no de ott felmerült a kérdés, hogy most akkor merre tovább? Elindultunk egy tér felé (remélve, hogy arra lesz a keresett templom), de valahogy éreztem, rossz felé megyünk. Ekkor megláttam egy magányosan üldögélő lányt, gondoltam, útbaigazítást kérek Tőle, hátha... Meg is kérdeztem, hol találom az adott templomot. Ő nem igazán tudta, mire gondolok, így (szerencsére éppen eszembe jutott) utca szerint kérdeztem rá. Na, azt az utcát már tudta hol van. Elmagyarázta, hogy merre is menjünk, majd hirtelen kijelentette, hogy szívesen elkísér minket, mert úgyis ráér. Út közben beszélgetni kezdtünk, s kiderült, a lány is katolikus és nemrég költözött el, de már egy ideje keresne egy katolikus templomot, mert valaha Ő is vallásgyakorló volt. Azt tudta, hogy ott a közelben van egy templom, csak még sosem merte megnézni, hogy milyen felekezethez tartozik e szent hely és örült neki, mikor közöltem vele, hogy ez bizony egy római katolikus templom. Azt is hozzátettem, hogy akár most is jöhetne velünk misére. Szabadkozni kezdett, hogy nincs megfelelően öltözve, és azért egy misére mégis illene szép ruhába menni. Mondtam neki, hogy Jézus nem a külső ruházatot nézi. Látszott, hogy elgondolkodott rajta, de mondta, hogy megnézi a kiírást, hogy mikor is vannak szentmisék és talán holnap - vasárnap - el is fog menni. Mikor a templom előtt elváltunk, azt éreztem, hogy valami mintha megváltozott volna benne - és bennem is. 

Én úgy éltem meg ezt a találkozást, hogy Ő volt Jézus, aki elvezetett minket a templomba - de talán a lány meg bennem érezhette Jézus jelenlétét. Érdekes találkozásokat ad az Isten. Lehetőséget arra, hogy meg tudjam Őt vallani az emberek előtt, s ezáltal - talán - másokat is segítsek elvezetni Hozzá. Annyira remélem, hogy ez a lány holnap ott fog ülni a szentmisén... De ez Isten titka. 
Már az is csoda, hogy valami, talán régen elfeledett érzés, újra feléledt benne, s a vágy, hogy Istent megtalálja...

Mondd, Te kit választanál?

Igazság...milyen furcsa szó. Mindenkinek mást jelent. Legfőképp a veszekedőknek. Mert mind a 2 fél úgy véli, hogy az a jó, amit Ő gondol, az a helyes, amit Ő mond és a másik az, aki rosszul látja, ítéli meg az adott helyzetet.

Most a lányoknál élem ezt meg. Néha egyszerűen tündérek, máskor pedig... És rengeteg a veszekedés, konfliktus közöttük. És persze, kihez mennek, hogy IGAZSÁGot tegyen? Hozzám, az anyjukhoz. Azt remélik, hogy majd én megmondom, kinek van igaza. Néha könnyű a helyzet, máskor pedig nem. Legfőképpen azért, mert mindegyiket egyformán szeretem, mindhárman a szívemben vannak. Nem akarom egyiket sem megbántani, de azt sem szeretném, ha egymást bántanák. Aki 'anya', az tudja, hogy milyen nehéz helyzet ez. Talán az egyik legfájóbb látni, hogy akiket szeretek, haragban vannak. S mivel mindhármukat egyformán a szívemben hordom, ezért olyan, mintha az én szívemben nem lenne béke, mikor a lányaim között veszekedés van. 
Nem akarok IGAZSÁGot tenni, mert valahol mindannyiuknak IGAZa van, mindegyikük a SZERETETet keresi és a békét. Jó lenne, ha erre lenne valamiféle recept, hogy hogyan segítsek nekik megoldani a konfliktusokat...

Hangulatok

Szeretem az őszt. Valahogy mindig az aktuális hangulatomat tükrözi. Akkor is, amikor a nap ragyogva melegíti az arcomat, akkor is, mikor borongós, esős, mint ma is, mikor olyan sok gondolat foglalkoztat. Vissza-visszatekintek ilyenkor a múltba, mennyi minden változott - bennem és körülöttem. Jó, jó...tudom, most kicsit érzelgős vagyok. Nem baj, engem nem zavar. :)

Nemrég még csak egy izgulós menyasszony voltam, aki remegő térdekkel lépdelt vőlegénye karján az oltár felé - ma meg már a legkisebb lányom is nagycsoportos. 10 éves házasok leszünk idén - 22 nap múlva. Ez csak az egyik ünnep. November kezdetével ünnepség sorozat indul minden évben a családunk életében. Valahogy minden ebben az időszakban történt. Talán véletlen? Nem tudom. Most lesz a férjem 40 éves, aztán a nagylányom 9, házassági évforuló, s kezdődik az Advent, majd 34 nap múlva betöltöm a 32 évet...Jaj... Furcsa, így kimondva soknak tűnik, de én nem érzem magam még ennyinek!!! Aztán a Karácsony... Vajon idén milyen lesz? Sikerül-e jobban készülnünk rá lélekben, mint tavaly? Nem tudom, de igyekezni fogok.

Most azt érzem, el kéne vonulnom pár napra, hogy felkészüljek erre az ünneplős időszakra. Meg kellene újítani a kapcsolatomat az Istennel. Most Ő is nagyon távoli. Tudom, vár rám, hallom hívó szavát. Kellene egy kicsit csak kettesben lennem a Teremtőmmel...

Elsőáldozás

Végre... elérkezett a várva várt nap...Előtte sok próbatétel volt. Az is kérdéses volt, hogy a lányom ott tud-e lenni, vagy nem. Ugyanis beteg lett 4 nappal az elsőáldozás előtt. Én kicsit - szokásomhoz híven - kétségbeestem. De szerencsére az Úr nem hagyott magamra. Küldött Valakit, aki tartotta bennem a lelket. Bíztatott, hogy higgyem el, minden rendben lesz. 

Persze, a patásnak nem igazán tetszett, hogy a családunkból már 3an fogunk ezentúl Szentáldozáshoz járulni. De Isten újra győzött a gonosz felett. 

Nagyon szép volt a mise, főleg az a pillanat, mikor a férjemmel megáldottuk a lányunkat. Egészen elérzékenyültem. Valahogy azok alatt a percek alatt végigfutott bennem a terhesség, a szülés pillanata, illetve az a nap, mikor Bius részesült a keresztség szentségében. Olyan jó, hogy a szentségek által Ő is egyre közelebb kerül Istenhez... 

Jó volt látni, ahogy kissé remegve közeledik az oltárhoz és magához veszi a legszentebb Szentséget. Az meg külön megható volt, mikor áldozás után kicsiny arcára néztem, s láttam: Jézussal van. Aztán rám nézett, s láttam, folynak a könnyei. Ekkor már én is pityeregtem a meghatottságtól. Olyan jó, hogy ennyire mélyen érintette az első találkozás... Azóta már volt 2. találkozás is, sőt, holnap lesz a 3. Most nagyon lelkes, ha lehetne, minden nap menne misére... Hm...magamra emlékeztet és az én elsőáldozásomra... Utána én is 2 hétig minden nap jártam misére... Olyan jó, hogy már Jézus áldozatában is találkozunk a lányommal. Talán ez a legmélyebb, legtitokzatosabb találkozás, ami létezik itt a földön.

miért?

Nem akarok panaszkodni, még kevésbé nyafogni. De most sok!!!! Miért nem tudok már meggyógyulni??? 2,5 hete vagyok beteg...Azóta van lázam-hőemelkedésem... Pedig már egy hete antibiotikumot is szedek - pedig utálom. És még ma is alig valamivel 38 alatt...

Nemsokára - alig 1 hét múlva - itt van a lányom elsőáldozása. Vele kéne lennem, együtt járni templomba Vele... Én pedig már jó ideje nem járok misére... 2 vasárnapot mulasztottam - betegségem miatt. És már le akarnék menni, hiányzik, szeretnék a lányommal is menni, még így az utolsó készülődési időszakban. És elkeserít a tehetetlenség... Miért nem ad gyógyulást már az Isten? Pedig kértem - és nem csak én... többen is. És Ő azt mondta, hogy ahol ketten vagy hárman egyetértve kérnek valamit, azt megadom... Akkor most... ??? Hogy is van ez? Miért késlekedsz, Uram?

Hol a kincsed?

Ma olvasgatva az evangéliumot és a hozzá fűzött magyarázatot, nagyon érdekes és számomra megérintő történetet olvastam. Mi a véleményetek róla?

Egy történet szerint, amikor  a bölcs ember  vándorútja során egyszer  egy városhoz ért, a városszéli ligetes részben telepedett le, hogy ott  töltse az éjszakát. Másnap reggel, amikor felébredt, odajött hozzá egy ismeretlen ember a városból és ezt mondta neki: "Add nekem a követ!" "Miféle  követ?" - kérdezett  vissza  a  bölcs.  A városi  ember  így  folytatta:  "Éjszaka különleges álmom volt. Azt  láttam, hogy reggel  kijövök a város  szélére, találni fogok egy idős embert, aki ad nekem egy követ, egy nagyon  értékes drágakövet. Ettől a naptól kezdve egész életemben gazdag leszek. Most  itt vagyok  és  téged  találtalak.  Add  nekem  a  követ!"  A  bölcs  elővette tarisznyáját és  kivett  belőle egy  hatalmas,  csillogó követ,  majd  így szólt: "Erre gondolsz? Tegnap találtam a hegyi ösvényen. Tessék, itt  van, legyen a tiéd!" A városlakó nem is tudta, hogy min csodálkozzon jobban:  a hatalmas gyémánton, amekkorát  még sohasem  látott vagy  azon, hogy  ilyen könnyen odaadta neki  ez az  egyszerű ember.  Aztán fogta  a gyémántot  és hazament. A következő éjszaka nem tudott aludni. Egész éjjel a történteken járt az esze. Másnap reggel újra kiment a város szélére a bölcshöz és  ezt mondta neki:  "Add nekem  azt a  gazdagságot, amely  lehetővé tette,  hogy könnyű szívvel lemondj  az értékes  gyémántról. Ez a  gazdagság többet  ér minden kincsnél!"  

Egy Vele

Jézus halálának napján sokat szenvedett. Testileg is, de főként lélekben. Belegondoltam most, milyen nehéz lehetett neki, amikor arra kérte tanítványait, hogy virrasszanak és imádkozzanak, de tanítványai elaludtak - nem tették, amit Jézus kért. Lehet rajta vitatkozni, hogy vajon miért nem? Lustaságból? Meg-nem-értésből? fáradtságból? A lényegen nem változtat. Jézus magára maradt elfogatása előtti perceiben. Persze, emberi értelemben, hisz az Atya végig vele volt. sokszor érezzük mi is ezt: hogy magunkra maradtunk, talán pont akkor, mikor a legsebezhetőbbek vagyunk. MI is hányszor kérünk valakit, hogy "légy szíves, tedd meg ezt vagy azt, segíts mosogatni...", s a másik meg is ígéri, hogy persze, megteszem, de aztán mégsem. Mert elfelejti, mert a saját dolgai, barátai, hobbija és még ki tudja mi, fontosabb neki. És akkor mi is azt érezhetjük, hogy "még egy órát sem tudtok virrasztani?" De jó, ha ilyenkor eszünkbe jut Jézus, mikor Őt is elhagyták, vérrel verejtékezett (a félelemtől?), s hagyta, hogy meggyalázzák. Mert mindezt miérettünk tette. Nemcsak azért, hogy megváltson, hanem azért is, hogy ilyen fájó, magányos helyzetben legyen kihez vigaszért folyamodnunk.

Elsőáldozásra készülve

Egyszer voltam ilyen helyzetben, mikor az Öcsém készült az elsőáldozására. Az is szép volt és várakozással, aggódással teli, hogy vajon csak "első" áldozó lesz, vagy többedik. Istennek hála, megmaradt a hitben, sőt, sok mindenben még példát is vehetek róla, mert hűségesebb típus, mint Én. Remélem, a lányom is az Öcsémre fog hasonlítani ilyen tekintetben. Várja Ő is, hogy mikor találkozik először Jézussal. Azt mondta, "anya, olyan jó lesz, hogy már mehetek én is Veled a misén áldozni, már úgy várom". Gyermeki szívével érti, tudja, hogy jó Jézussal együtt lenni.

Egyszer megkérdezte tőlem, hogy miért járok olyan sokat misére. Elmondtam neki, hogy nekem ez sokat jelent, mert a szentmisén valahogy közelebb érzem magam Istenhez, és a gyakori szentáldozás nagyon nagy erőt tud adni a nehézségekben. Ez tetszett neki, s megbeszéltük, hogy péntekenként lejöhet velem az esti misére. Persze, a testvérei is rögtön mondták, hogy Ők is jönnek. A kicsik közül valamelyik egyszer megjegyezte:"Anya, olyan más vagy, mikor hazajössz a miséről, olyan nyugodt vagy". A gyermeki szív. Érzi a változást, amit az Isten "okoz" az emberi szívben egy szentmisén. Talán ezért mondja Jézus, hogy "ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be az Isten országába" 

Istenre figyelve

Ha törekszünk arra, hogy Istent kövessük, sok változásban lesz részünk. Le kell vetni a régi embert és magunkra kell ölteni az újat. Ezt idén elég sokszor tapasztaltam meg. Ha előre felé akarunk haladni, akkor sokszor kell régi dolgokkal, szolgálatokkal szakítani. És ez sok fájdalommal jár. Most így visszanézve ezt a pár hónapot, mióta a változások beléptek az életembe azt látom, hogy ugyan fájt és sokat szenvedtem (még most is), mielőtt és miután döntöttem Isten szándéka mellett, de azt vettem észre, hogy az Isten ezzel a fájdalommal sosem hagy magára. Közismert mondás, hogy: "ahol az Úr bezár egy ajtót, ott kinyit egy másikat". Hogy utáltam ezt a mondatot nagyon sokáig! Mert a múlttal voltam elfoglalva és nem előre néztem. Pedig "Aki az eke szarvára helyezi kezét és hátrafelé néz, nem méltó Isten országára". Mostanában kezdtem el ezeken a mondatokon elmélkedni. Erre figyelve, minden más értelmet nyer. Az Isten azt az ajtót zárja be, ahol a feladatomat már elvégeztem és azt az ajtót nyitja ki, ahol szüksége van rám, ahová vinnem kell az 'örömhírt'. De nem hagy egyedül, nem kívánja, hogy mindent egyedül csináljak. Ő ott van, segít, fogja a kezem, s ha elesek, akkor karjába vesz és visz egy darabig, amíg lábra tudok állni (ezért látok csak egy pár lábnyomot a homokban...). Nem nagy dolgokra kell gondolni, csak egy egyszerű kérdésre pl: "Van kedved imádkozni velem?" vagy "Gyere, mondd el mi bánt. Meghallgatlak" És utána máris könnyebb, mert az ima alatt Isten tenyerén vagyok, s mikor elmondom, hogy mi bánt, az Úr hallgat meg. Kár, hogy csak utólag veszi észre az ember Isten jelenlétét az életében. Mikor nem rohan, hanem megáll egy kicsit és elcsendesedik. 

A minap kaptam egy szép idézetet, ami komolyan megérintett - remélem, nem bánod, Bertalan atya, hogy kölcsönveszem és ide is leírom :)

"Vigasztalanság idején semmit sem szabad változtatni, tartsuk szilárd-makacsul
elhatározásaink', melyek e bús napok előtt vezettek; vagy döntéseket, miket
követtünk korábbi vigasz idején. Mert épp ahogy a jó lélek irányít, fölvidít
vigaszban, a gonosz úgy akar vezetni, "tanácsolni" csüggedés alatt." (Loyola Szent Ignác)

Az Eucharisztia ereje

Régóta ez az egyik kedvenc olvasmányom a zsolozsmából...
"Visszaszáll a lelkem a múltba. Szüzeket látok, és vértanúkat, akik liliomot tartanak kezükben, és pálmát lengetnek. Csodálva kérdezem őket: ti, virágai az emberiségnek, ti emberfeletti emberek, mi tett titeket oly naggyá, oly erőssé, hogy szembe tudtatok helyezkedni mindazzal, amit a test kíván, s az élet ígér? S valamennyi egy titokzatos fehér kenyérre mutat, s az oltárra, amelyből, mint élő szökőkútból árad a láthatatlan erő, a krisztusi lendület, a természetfölöttiség csodás varázsa, a hősiesség és a lelki nagyság vérhulláma. Látok férfiakat és nőket, ifjakat és leányokat, akik mind húsból és vérből valók, s mégis megállták helyüket a legnehezebb harcokban, és diadalra vitték törékeny testükben a lélek és keresztény eszmeiség örök igényeit. Honnan merítették erre az erőt? Kérdem tőlük, és valamennyi így felel: az Oltáriszentségből. Krisztus eleven testének és vérének vétele edzett meg bennünket, s az oltott isteni erőt emberi erőtlenségünk törzsébe; az tisztította meg és hasonlította át a mi vérünket, hogy Krisztus szívverése lett a mi szívünk dobogása. Oltáriszentség! Ami jó és nemes, tiszta és hősi volt valaha a kereszténység történetében, mind a Te csodád, a Te varázsod, a Te ihlető erőd nagyszerű eredménye! Még mélyebbre szállok vissza a múltba. Egy ember ül 12 hívétől környékezve tágas, Húsvétra díszített teremben. Szomorúság és szeretet ül az ember arcán, csodálkozás és ámulat a tanítványaién. A Megváltó és apostolai búcsúlakomát ülnek A Mester távozik, Golgotára, kereszthalálra készül. De nem tudja rászánni magát, hogy árván hagyja övéit. Nem hagylak árván benneteket (Jn. 14, 18) - mondja nekik a végrendelkező anya gyengédségével. S nem hagyta árván őket. Itt hagyta nekik örökségül önmagát. Ez az én testem, ez az én vérem kelyhe, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre (Mt. 26, 26-28). A tanítványok szent áhítattal veszik az Ő testét, és isszák az Ő vérét. Eszükbe jut, hogy hiszen a Mester erről a csodálatos eledelről és italról külön hosszú beszédet mondott már régebben, Kafarnaum vidékén, a Genezáreti tó partján. Ott megmondta, hogy csodálatos, mennyből szállt kenyeret fog adni nekik, és ez a kenyér nem lesz egyéb, mint az Ő teste. És aki eszi majd ezt a kenyeret, az Ő testét, és issza az Ő vérét, azt Ő a saját teste és vére részesének tekinti, és fel fogja támasztani az utolsó napon. És jaj annak, aki nem eszi élő hittel ezt a kenyeret, s nem issza ezt a vért, mert abban nem lesz élet, az elszárad, eltikkad, elhal, és nem lesz része Őbenne. Most megtette a Mester, amit akkor ígért: odaadta nekik az Ő testét és vérét, s megmondta, miként kívánja, hogy tanítványai a jövőben is hasonlóképp tegyenek az Ő emlékezetére. Jézus van itt jelen, hogy áldozzon értünk, s a szentmise titokzatos aktusában megújítva, a világ végéig egyre folytassa a keresztfán egykor értünk bemutatott áldozatát. Jézus van itt jelen, hogy tápláljon bennünket, hogy erőt, frissességet, lendületet adjon, hogy el ne fáradjunk, ki nem merüljünk, meg ne rokkanjunk a hosszú és keserves úton, amely az Ő csillagos trónusáig vezet. Mint pelikánmadár a mondában, tulajdon vérével frissít fel bennünket valahányszor lankadunk, egy egész életen át, elsőáldozásunk napjától addig a napig, amikor megtörő szemmel, szakadozó szívvel utoljára fogjuk magunkhoz venni halálos ágyunkon, mint a minden halálon diadalmaskodó örök élet biztos, édes, éltető zálogát." (részlet a zsolozsma egyik olvasmányából)

vihar

Állok, s forgok egyre körbe
Kitekintek meg-megszédülve.
A kiút fényét keresem,
De sötétség szól minden helyen.
Meddig bírom még,
a gonosz pusztító erejét?
(Mert újra felütötte fejét)
Csendesen gyötör, alattomosan.
Ima, ének - minden hasztalan.
Az Úr magamra hagyott,
S nélküle, némán harcolhatok...

Magány

Olyan furcsa...Most jól kellene éreznem magam, de mégsem...valami kihunyt bennem, furcsán cseng az üresség. Kicsit olyan is, mint amikor valami nagyon fontos dolgot elfelejt az ember. Még mondanom kellett volna valamit. Nem tudom, mi az, amitől fáj itt legbelül a lelkem mélyén valami. Szinte szorít, és megfojt. Nem találom a lelki békémet.
Olyan, mint amikor valaki áll egy sivatag közepén és nem tudja, hogy merre induljon, s közben szomjazik, éltető vízre vágyik, de nem találja a forrást. Szomjazik a lelkem. Hm...egy zsoltár vers jut most eszembe: "Ahogy a szarvas a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem utánad, Uram. Lelkem szomjazik az Isten után, az élő Isten után. Mikor mehetek már, hogy lássam Isten arcát?" (Zsolt.42. 2-3)
Távolinak tűnik az Úr, pedig azt mondta: "Én veletek vagyok mindennap a világ végéig" (Mt. 28. 20) És ha Ő mondta, akkor így is van. A hit próbája. Mégis, kedvem lenne kiáltani: "Istenem, Istenem miért hagytál el, miért maradsz távol megmentésemtől, panaszos énekemtől? Szólítalak nappal, Istenem, s nem hallod, szólítalak éjjel, s nem adsz feleletet" (Zsolt. 22. 2-3). S már kiáltáshoz sincs erőm, csak a lelkem gyötrődik. Jó lenne most egy mise... átváltoztatás, szentáldozás... Ölelj át, Uram, töltsd be az űrt lelkemben...

"Átölelt az Isten..."

Mostanában sokszor jut eszembe Ady Endre egyik verse. Régebben is sokat jelentett számomra a nehézségek, fájdalmak idején. Mindig valamiféle vigasz volt számomra. Most is aktuális...

Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Isten keze

"Istenem, egy kéz után vágyom, amely megtart és bátorít, amely megnyugtat és védelmet ad. Egy kéz után nyúlok, amely kísér és vezet, Amely gyógyít és megment. Kell nekem egy kéz, amely erős, és hordoz engem, Amely megragad és többé nem ereszt. Szeretnék egy kezet, amely jóságos hozzám, Amely gyengéden átkarol. Vágyom egy kéz után, amelyre maradéktalanul hagyatkozhatom, Amely hűséges és szeret; Egy nagy kezet keresek, amelybe kis kezeimet és szívemet is belehelyezhetem, Egy kezet, amelyben teljes oltalmat találok. Isten, kezed meghív engem: 'Jöjj!' Kezed által érzem: 'Ne félj!' Kezed bizonyossága annak, hogy szeretlek"
(Teo Schmidkonz)

Nem értem...

Ez most nem tapasztalat, vers vagy felemelő élmény lesz. Most csak az érzéseimet akarom kiírni - hátha könnyebb lesz... Félek...megint a változás...megint nem olyan lesz, mint ahogy megszoktam. Sírni akarok, de az sem megy. Felnőttnek kellene lennem, de nem tudok. A lelkem legmélyén még csak kamasz vagyok, fiatal...talán így is nézek ki, mégis, már elhagytam a 3. x-et. Minden új körülöttem. Ez az év erről szól. A változásokról, feladásokról, lemondásokról. Mert Isten így kéri, így szeretné. Tudom, hogy megvan az oka rá, hogy most elkérje tőlem azt, ami engem anno régen odakapcsolt a közösségemhez, de nekem mégis fáj. Hiányzik...de már nem tartozom közéjük. Azt szeretné, ha felnőnék...De Uram! Hisz a keresztség szempontjából még csak éppen 13 éves vagyok, a kamaszkor kezdetén! Engedd, hogy lázadjak egy kicsit....(Hisz azt teszem) Mert nem látom az utat magam előtt, nem tudom, merre menjek. Ismeretlen terep. Tudom, bízzak Benned, hisz vezetsz...De olyan nehezen hagyom magam vezetni. Félek, mert egyedül vagyok - vagy mégsem? De, kicsit igen. Szükség lenne imára...de most nem megy, nem tudok imádkozni, nem tudok Szentírást olvasni... mert kicsit lázadok. Kívülről talán nem is látszik - igyekszem mosolyogni, de belülről sírok. Félek a holnaptól. Félek, hogy sírni fogok, pedig tudom, hogy a gyásznak ideje van és utána jön csak a Feltámadás...

kórházi napok

Előzőekben írtam, hogy kórházba kerültem. Erről írnék most pár tapasztalatot. Mikor bekerültem, mondták, hogy két idős nénivel kerülök majd egy szobába. Nem igazán bántam - én szeretem az idős embereket. Utóbb kiderült: Ők sem bánták, hogy engem kaptak szobatársnak, mert Ők meg a fiatalokat szeretik :) Sokat beszélgettem velük az ott töltött kis idő alatt. Voltak elég mély beszélgetések is az aktuálisan "itt fáj, ott fáj, itt szúr..." mellett is. Éreztem, hogy szükségük volt arra, hogy valakinek elmondhassák fájdalmaikat, örömeiket, amik az életükben érték őket. Én szívesen hallgattam a történeteket. Beszéltünk az imádságról is - örültek, hogy hívő ember vagyok. Az egyik nénit (hozzátenném, 89 éves volt) kiderült, hogy utókezelésre tovább fogják szállítani majd a rehabilitációs osztályra. Szegény, nagyon félt. Sírt, hogy Ő nem akar odamenni, mert szerinte oda csak meghalni viszik az embereket. Alig tudtuk megnyugtatni. Szerencsére, nekem van tapasztalatom azzal a rehabilitációs osztállyal kapcsolatban (hisz nagypapám idén már ötödször fekszik ott), így tudtam neki pozitív dolgokat mondani. A lánya mikor egyik látogatása után elment, megkért, hogy beszéljek már az anyukájával arról a rehabilitációs kórházról részletesebben, hátha nekem elhiszi, hogy ott segítik felgyógyulni az embereket, mert állítása szerint engem nagyon megkedvelt. Megtettem, amit kért, többek közt azt is elmondtam annak a néninek, hogy a nővérek nagyon kedvesek, aranyosak és a nagypapám jelenleg is ott van, akit úgyis gyakran látogatok, és ha gondolja, Őt is szívesen meglátogatnám egy-egy ilyen alkalommal. Erre szegény sírva fakadt, hogy mennyire örül, meg köszöni, hogy ezeket elmondtam és tényleg megköszönné, ha meglátogatnám majd Őt is. Innentől kezdve már egészen máshogy beszélt a rehabilitációs osztályról. Este szegény panaszkodott, hogy nagyon fáj a válla. Felajánlottam, hogy bekenem neki szívesen. Közben beszélgettünk még a nagyszüleimről, akiket öcsémmel már évek óta igyekszünk gondozni. Csodálkozott, hogy vannak még fiatalok, akik nem hagyják el a nagyszülőket, hanem lehetőségeikhez mérten támogatják őket. Másnap engem hazaengedtek a kórházból. Ili néni sírva fakadt, hogy engem Ő úgy megszeretett és köszöni nekem, hogy ennyire törődtem vele és ez neki nagyon sokat jelentett. Tényleg megható volt... alig 48 órát töltöttünk együtt... Úgy látszik, Jézus engem most Ili nénihez küldött, hogy az Úr eszközeként segítsek, amiben tudok. Beteglátogatás - betegként...Most jöttem rá, hogy így is lehet. Nem azt várni, hogy most engem látogassanak, hanem ilyenkor is én lépjek a másik betegtársam felé. Betegként is Isten eszköze lenni másoknak. Mert akármekkora fájdalmunk is van, biztosan találunk olyan embereket magunk körül, akiknek szüksége van ránk, mert nekik akkor, abban a pillanatban, nagyobb a szenvedésük és jobban ki vannak éhezve a szeretetre, mint mi...

"Amit a legkisebbnek tesztek..."

Érdekes volt megtapasztalni Jézus segítségét az embereken keresztül. Kórházba kerültem, váratlanul. A lányok mégsem maradtak magukra. Voltak, akik vigyáztak rájuk, volt főtt ételük és még rend is volt, mire hazaértem. Jézus "angyalai"... Mind hallották, mikor Jézus Urunk megszólította Őket, úgy mint egykor az Úr Sámuelt. S válaszoltak: "Itt vagyok, Uram, hallja a Te szolgád..." Nem is tudom, hogy tudnám megköszönni, hogy tudnám elmondani, mennyire hálás vagyok ezeknek az "angyaloknak". Azt hiszem, talán Istenen keresztül - imában, Értük... Mert egyikük a budapesti nyaralását áldozta fel miattunk, mások a nyári szünet utolsó napjait, s egyikük a szabad estéjét, hogy főzzön a családom számára... Most annyira érzem, értem Jézus eme mondatát: "Nem hagylak árván titeket" Tényleg nem... tényleg gondoskodik... Hála Uram, "angyalaidért"!

Szentségimádás

Az elmúlt másfél hétben több szentségimádáson is részt tudtam venni. És ez nagyon jó. Régebben nem igazán szerettem az ilyetén imaalkalmakat. Nem tudtam mit kezdeni vele. Talán nem értettem... Mostanában viszont - hála érte az Úrnak! - egyre jobban szeretem az imádság eme formáját. Rájöttem, hogy nem kell, hogy mindig legyen valami mondanivalóm. Jó az, ha ülök csöndben. Még akkor is, ha nem tudok igazán figyelni, mert csaponganak a gondolataim a saját gondjaim körül. De milyen más ez a csapongás! Mert ez Isten jelenlétében történik. Most pénteken is ez történt. Csapongtam, féltem, izgultam. Merthogy közel 40 ember előtt kellett énekelnem, gitároznom. Olyan szépen akartam szolgálni, hogy minden hibátlan legyen...Nem sikerült. De nem baj, ugyanis minden egyes hibámál az Istenhez fordultam. Kértem Őt, legyen velem, énekeljen helyettem, játszon helyettem - vagy velem? Eggyé akartam válni Vele. Mert rájöttem, egyedül nem megy, kevés vagyok. S egyszercsak tudtam, hogy imám meghallgatásra talált. Nem, nem úgy, ahogy én gondoltam volna.... Továbbra is volt, amit elrontottam, kicsit hamis is volt. De nem voltam egyedül - az Úr velem (bennem?) volt és én Ővele (Őbenne?). Ezért adok hálát. Mert a lelkem felszabadult a görcsös állapotából, hogy mindent jól akarok csinálni. Átváltott. Már Istennel akartam énekelni, játszani, nem "hibátlanul". És ez a lényeg. Vele voltam....

és ettől volt igazán szép...

Színeváltozásról...

Olyan furcsa, sokáig nem tudtam hová tenni. Most is csak sejtem...
Jézus velünk van minden nap - ahogyan ígérte (vö: Mt.28. 20). Akárcsak a tanítványokkal. Járta velük a különböző helységeket, tanított, gyógyított, velük étkezett... És így van ez ma is. Lehet, hogy vicces, de jön velünk vásárolni, a hivatalokba, a háziorvoshoz, nyaralni, iskolába - és mindenhová, ahol mi vagyunk. Jelen van a közlekedési eszközökön is. Lehet, hogy nem is vesszük észre, eszünkbe sem jut - de Ő jelen van.
De van egy hely, ahol különösen is jelen van (akárcsak a táborhegyen), ahol igazán megmutatkozik az Ő Isteni arca: ez pedig a Szentmise. Megfigyeltétek már? Az átváltoztatás ideje alatt (bocsánat, lehet, hogy ez a vesszőparipám, de számomra a legszentebb pillanat). Amikor felemelkedik a hófehér ostya - szinte világít - akárcsak Jézus arca a táborhegyen. Persze, az átváltoztatás előtt is - anyaga szerint - ugyanaz az ostya, talán fehér is. De az átváltoztatás perceiben mégis elváltozik - Istenivé lesz, "ragyogni" kezd. Ezt nem biztos, hogy szemmel kell észrevennünk, ez olyan tapasztalat, ami a szívünknek van fenntartva...
És ilyenkor - ha az ember igazán rá van hangolódva Jézusra - akkor felszakad a lelkünk mélyén egy sóhaj: "Uram, jó nekünk itt lenni..."

Az Úr útján - avagy párbeszédek

Döbbenetes ráeszmélni arra, mikor járunk az Úr útján - avagy mikor tesszük az Ő akaratát. És csodálatos megtapasztalni, hogy Isten mindig kiegészíti a mi hiányosságainkat. Ma reggel késve ébredtem, ennek következtében késve indultam el a reggeli szentmisére. Na, nem sokat késtem volna - a saját számításaim szerint kb. 5-10 percet - de én szeretek pontos lenni. Ahogy átvágtam a reggeli borongós időben a parkon, az aggodalmamat azzal próbáltam fékezni, hogy az Istenre gondoltam. 2 dolog jutott eszembe: 1. egy ének, mely így kezdődik: "Akik az Úrban bíznak..."
A másik pedig - az énekből kiindulva - egy rövid ima: "Uram, ha Neked fontos, hogy időben ott legyek, akkor nem kések el". A buszmegállóhoz közeledve azt éreztem, hogy meg kellene néznem a menetrendet (bár csak 1 megállót kell utazni, de ilyenkor ez is számít). Nem volt teljesen egyértelmű, hogy a járat késik vagy már elment. Ekkor volt 6 percem (erre a sétálva kb. 10-12 perces útra), hogy időben a templomban legyek. Kicsit vaciláltam, hogy érdemes-e várnom, vagy menjek tovább. Ekkor egy halk hang ütötte meg a fülemet: "Vannak dolgok, melyekre érdemes várni..." nem egészen értettem, amíg kb. 1perc múlva meg nem láttam a buszt befordulni az utcába. Öntudatlanul mosolyra húzódott a szám (gondolom, a körülöttem állók kicsit bolondnak tarthattak, hogy mit vigyorgok ott magamban...) és nagyon boldog lettem. Mikor a harang megszólalt, akkor léptem be a templom ajtaján...
Vártam az áldozati részt. Számomra az a legmegindítóbb, illetve a szentáldozás pillanata. Áldozás után pedig egy számomra nagyon kedves mondat hangzott fel - amit én válaszul értelmeztem a legutóbbi versemre - "Uram, Te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek..."
Kell ennél több? És még csak reggel fél 8 lehetett...
Jó így kezdeni a napot, lehet, hogy élnem kellene vele gyakrabban is, csak tudnám legyőzni magam, mert nem igazán szeretek korán kelni... De megéri...

Életadó kenyér

Körülötted néma csönd,
az Úr szolgája beszél,
majd csengetés, s mint a kereszt
felemelkedik a Fehér Kenyér.
Nézed s nézed: betelni nem bírsz vele...
Fénylik, s ragyog:
Ím, az Úr szeretete.

Jó lenne érteni egészen,
mit őriz e Csoda:
Jézus kezében az utolsó vacsora.
Mily titkokat rejt e Hófehér Ostya:
Az égből alászállott kenyér;
Az életet adja.

Csengetés újra, s már nincs hasonlat,
Egy villanásnyi Mennyország:
Csak Isten és Te vagy...

A csoda lassan alászáll - a harmadik csengetés,
S felszakad lelkemben az ősi kérdés:
Mondd, szeretsz Te engem?
S hagyom, hulljon a könnyem..
A felelet elárasztja lelkemet:
Uram, Te tudod, hogy szeretlek...

Mai csoda

Gyerekeimmel elmentem az iskolába ebédet befizetni. Gondoltuk, onnan már az ovi sincs messze, látogassunk el oda is, hátha megtudjuk, ott mikor kell fizetni az étkezésért. És milyen jó, hogy bementünk! Kiderült, hogy aznap van az utolsó lehetőség, de nem helyben, hanem egy másik tagóvodában és ott is csak du- 4-ig. Mondták, hogy siessünk - fél 4 lévén. Szinte lehetetlen volt odaérni (igazából azt sem tudtam, pontosan hogyan kell odamenni) és pénzem sem volt elég. Tetejében még a busz sem jött. Felhívtam a férjemet - igazából nem tudom, mit vártam tőle, csak felhívtam. Ő legnagyobb megdöbbenésemre közölte, hogy máris indul, megpróbálja elintézni. Ekkor már 3/4 4 volt. Eleve reménytelennek tűnt, hogy odaérjen, hisz Ő sem járt még ott. Ekkor felsóhajtottam, hogy: Jézusom, most segíts!
Mi is elindultunk azért az ovi felé - hisz megbeszéltük, hogy ott találkozunk. 4 óra 9 perckor csörgött a telefonom. A férjem hívott, hogy már ott van az oviban és befizette a lányokat. Kérdeztem, hogy hogy csinálta? Közölte, hogy útközben találkozott egy ismerősével, aki kocsival volt és még azt is tudta, hogyan kell odamenni az ovihoz (hisz ott lakott a közelében). Elvitte a férjemet kocsival és így pont 4-re oda tudtak érni.
Ez Jézus csodája volt, amit a mai mise introitusa is megerősített: "Kiáltottak az Úrhoz, az igazak, és meghallgatta őket és minden szorongatásból kimentette őket. Áldom én az Urat minden időben és az Ő dicsérete mindenkor ajkamon. Hívtam az Urat és meghallgatott engem és minden háborúságomból kiragadott engem"