Elsőáldozás 2

Azért írtam, hogy "Elsőáldozás 2" mert már 2. gyermekem járulhatott életében először Szentáldozáshoz. Zsuzsi éppen csak 7 éves, még óvodás. De hite, kitartása és ragaszkodása Jézushoz - gyermeki lényével együtt - figyelemre méltó. Idéznék Tőle néhány gondolatot, hogy Ő hogyan élte meg az Első Találkozást Jézussal, akit - szavaival élve - "a világon a legjobban szeret".

Itthon az ünnepi ebéd után, odaadtuk Neki a nyakláncot, amit ajándékul szántunk. Mondtam Zsuzsinak, hogy mielőtt hordani kezdi, meg kellene szenteltetni, hogy Jézus áldása legyen a nyakláncon. Rögtön azt kérdezte, hogy mikor. Mondtam, hogy majd mikor legközelebb megyünk misére.
Erre Ő: "Anya, este lemész misére?"
Mondtam, hogy nem, mert már voltunk ma délelőtt.
Zsuzsi: "Én le szeretnék menni este. Szeretnék még egyszer áldozni. Szabad?"
Kérdeztem Tőle, hogy miért szeretne még egyszer áldozni.
Zsuzsi válasza: "Mert nem tudok elszakadni Jézustól. Hiányzik"

Az esti misére menet Zsuzsi megkérdezte: "Anya, egyszer láttam, hogy fél ostyát adott valakinek a pap bácsi. Ez baj?"
Mondtam, hogy nem baj, mert az átváltoztatott Szentostya mindegy, hogy mekkora, kis morzsa is lehet, mert még abban a kis morzsában is teljesen jelen van Jézus.
Zsuzsi: "Akkor ez olyan mint a bibliában. Jézus azt mondta, hogy aki a legnagyobb akar lenni, annak kell a legkisebbnek lennie. A legkisebb ostyában is Jézus a legnagyobb" 

Folytatván utunkat, s a beszélgetést, Zsuzsi megjegyezte: "Jézus nagyon finom. Miért ennyire finom?"
Mondtam neki - mosolygással küzdve - hogy azért, mert tele van szeretettel.
Erre Zsuzsi: "Én is olyan finom akarok lenni, mint Jézus... És anya, képzeld, ma délelőtt, mikor áldoztam, nagyon fájt a szívem. Biztos akkor mentek ki a szívemből a kis bűnök, mert Jézus szeretetének kellett a hely..."

Egy újabb angyal

Forrás:http://vmzene.hu

 

Elköltözött. Örökre. Mikor meghallottam, nem akartam elhinni, mert az ember valahogy úgy van vele, hogy akit nagyon szeret és nagyon közel áll a szívéhez, nem jut eszébe a halál. De Miklós bácsi a Feltámadás hajnalán elköltözött a Mennyei Hazába. Hiszem, hogy most már az Angyalok és Szentek kórusát vezényli. Hiszem, hogy Fentről továbbra is imádkozik értem. 

Nagyon fáj az elvesztése. Apám helyett apám volt. Nevelt, tanított, dorgált, de legfőképpen szeretett. Olyannak, amilyen voltam/vagyok. Még gimis éveimben rengeteget beszélgettünk. Az életről, vagy a zenéről, Istenről. Ha meginogtam, visszaterelt a helyes útra. Fájdalmamban sem hagyott el. Mikor annak idején édesanyám halálhírét hozták, Miklós bácsi vállain sírtam, s Ő erősen tartott. Egy szót sem szólt hangosan - de magában imádkozott; értem, értünk. 

Emlékszem, egyszer írtam Neki egy levelet, amiben megköszöntem szeretetét, s megírtam Neki, hogy apámként tekintek rá. Boldog volt - láttam rajta - s talán kicsit meghatott is. 

Tavaly találkoztunk utoljára. Akkor megkért, hogy tegezzem. Csak azért sikerült megtennem, mert láttam, hogy örömet okozok ezzel Neki. Tavaly, mikor a 80. születésnapját ünnepeltük, az ünnepség elején odaléptem Hozzá, s köszöntöttem. Felragyogott a szeme, magához ölelt, s közölte: "Hát eljöttél... Nélküled szegényebb lenne az ünnepség. De így teljes." Miklós bácsi, Nélküled is szegényebb lett a világ... Hiányzol. Jó lenne beszélgetni Veled, s hallgatni bölcs tanácsaidat, vagy éppen cinkos mosolyodat figyelni, hogy milyen tréfára készülsz éppen. Látlak magam előtt, ahogy rohansz végig a suli folyosóján, s hangosan visszaszámolsz becsöngetésig. 3... csak futunk, de nem érünk utol... 2....már majdnem sikerült, de Te gyorsabb vagy... 1... csukódik az ajtó... Immáron örökre... S mi kint állunk, nem tudunk bemenni. Várjuk, hogy mikor kérdezed az ajtót résnyire nyitva: "Beénekeltek? Fúj, kint marad, beénekel!" De az ajtó zárva marad, s nem nyílik. Pedig mi énekelünk, jó hangosan. Hallod? "Ne menj el, el ne menj, ne hagyjál itt engem, mert ha itt hagysz engem, bánatos lesz lelkem..." Mert Tőled tanultuk...