A szív

Az esti misére úgy mentünk családommal, hogy elhatároztuk, egy könyvvel ajándékozzuk meg plébánosunkat - hálából és szeretetből a lelkigyakorlatért. A templomba odaérvén, láttam, hogy a karzat ajtaja nyitva van, így mi a lányokkal felmentünk énekelni. Az első meglepetés rögtön ott ért: egy a szívemnek nagyon kedves barátnő a nyakamba ugrott és azt  mondta, hogy úgy örül, hogy itt vagyok, s már nagyon hiányoztam neki. A misén együtt énekeltünk, ami szintén nagyon szép volt. A felajánlásnál érdekes dolgot vettem észre: mikor a pap felemelte a kelyhet, egy szív-alakot véltem látni a kelyhen. Ezen nagyon meglepődtem, s nem is tudtam mit gondoljak a dologról. Aztán a mise folytatásában kezdtem megérteni, hogy mi történik... Felcsendültek a számomra olyan sokat jelentő 4. eucharisztikus ima szavai. Ekkor kezdtem megérteni, hogy az Úr most különösen is szeretni akar - úgy, hogy számomra is nyilvánvaló legyen. S az átváltoztatáskor újra megpillantottam a szív-alakzatot a kelyhen: ekkor már folytak a könnyeim. S annyit tudtam csak mondani Jézusnak, hogy "Én is szeretlek..." 

Mise után a közös zsolozsma volt a következő nagy ajándék. S elgondolkodtam rajta, hogy mennyire igaz az, hogy Istent nem lehet szeretetben legyőzni. Mi úgy mentünk le misére, hogy "szeretni akartunk" s ajándékozni. De az Úr százszorost adott...

Lelkigyakorlat

Péliföldszentkereszt honlapjáról

Életem talán legszebb pár napja volt az elmúlt 3 nap. Mikor indultunk, nem is gondoltam, hogy az Úr ennyi kegyelmet tartogat számomra. Pedig arra a helyre kellett visszatérnem, ahonnan 5 éve úgy jöttem el - akkor voltam ott utoljára - hogy soha többé nem akarok ide visszatérni. S most pedig hazajönni nem akartam. A lelkigyakorlat alatt végig azt éreztem, hogy Isten gyógyítani akar, méghozzá nagyon rég meglévő sebeket. Minden előadás témája az én "Nagy szomorúságom"-ra volt válasz. Szinte folyamatos beszélgetés alakult ki Jézus és köztem, mely mély imádásba váltott át a Szentmiséken és a Szentségimádáson.Sokat sírtam - de ezt nem éreztem problémának, hiszen a "lélek kút, melynek mélyéről könnyek törnek fel". S ezáltal tisztultam és egyre közelebb sikerült kerülnöm Istenhez. De a legszebb az, hogy a terhek egy részét, melyeket már jó ideje hordoztam, sikerült letennem s ott hagynom végre Jézusnál, hogy majd szeretetté tudja átformálni... 

Hála Neked Uram ezért a csodálatos 3 napért, mely idő alatt folyamatosan a Színeváltozáskor elhangzott mondatok ujjongtak fel a lelkemben: 

,,Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.'

Elmúlt napok

Szépek voltak. Különösen a közös zsolozsmázás egy testvérrel. Különösen 'szép' volt, mikor bizonyos templomi munkálatok okán kiszorultunk a szaletlibe, hogy ott dicsérjük a mi Urunkat a Laudes imádkozásával, s közben az ima fényét emelte az éppen akkor arra járó kukásautóból áradó 'zene' és bizonyos illatok sokasága, vagy éppen a fűnyírógép rock-koncertezése. Mi próbáltuk kültéri missziót folytatni, de - érthető okokból - nem lett eredménye. 

Volt találkozás is: egy kedves, idős, hajlott hátú testvérünkkel, aki oly szépen olvassa a 2-3-as könyörgéseket miséről misére. Elmesélte élete történetét, s mi közben arra lettünk figyelmesek, hogy a napfényben megcsillant egy pókháló, mely testvérünk vállától szálldogált a lazán lengedező szélben, akárcsak egy hajszál. S gondoltam, ha pókháló vagyon, akkor annak bizony gazdája sem lehet messze, így - félelmem okán - most csak a lerövidített életrajzon épülhettünk.

A napi szentmisék is elgondokodtatóak voltak, s tanulságosak. Megtanultuk, hogy mennyire fontos az elfogadás (hisz az kevés, ha csak adni akarunk) és mekkora ereje van a rendszeres imádságnak. (E hét szentmiséi meghallgathatók a Mária rádió honlapján, mert a héten a mi templomunkból közvetítették a Szent Áldozat Liturgiáját)

S készülődünk - lélekben is - a vasárnap induló lelkigyakorlatra, mely biztosan sok kegyelmet tartogat minden résztvevő számára.

A csoda folytatása

Kíváncsi voltam/vagyok, meddig fog a tegnapi lelkesedés tartani leányom életében. Ma megtudtam - azt mindenképp, hogy ma még tart. Reggel közölte velem, hogy Ő ma akar menni misére... Ő, aki a vasárnapi miséket alig bírta ki eddig, a hétköznapi ellen pedig igyekezett mindig kibújni valamivel... Utána kellett járnom, hogy a közelben hol lesz este mise (a mi templomunkban reggel volt). Sikerült utánajárnom. Este fél 6 körül - mikor indulnunk kellett volna - már látszódott, hogy nagy vihar van készülőben. Mondtam is a gyermeknek, hogy nem lenne-e jobb most inkább itthon maradni, mert szerintem csúnyán meg fogunk ázni. Közölte, hogy nem, mert Ő mindenképp misére akar menni, s az Isten majd vigyáz ránk és különben is, viszünk esőkabátot. Nagy nehezen ráálltam a dologra, így elindultunk. Eleinte még élt a remény bennem, hogy talán a templomig megússzuk szárazon, de sajnos az utolsó 5 percben - korábbi megérzésem szerint - sikerült egy nagy zuhanyt vennünk, s némileg csöpögve megérkezni a templomba. Meg is beszéltük a lányokkal, hogy mi tűzön-vízen keresztül, de megyünk misére :) :)

Egy kisebb csoda

Egyik kislányom amolyan játéknak fogta fel eddig a vasárnapi szentmiséket. Különösebben nem rajongott az ötletért, hogy menni kell misére, de azért mindig jött - szépen felszerelkezve különféle játékokkal, képecskékkel, amivel elfoglalta magát a szentmise ideje alatt. Persze néha énekelgetett, épp amihez kedve volt, illetve néha mondta velünk az imádságokat is. 

Ma sem volt ez másként, tehát mondhatni szokványos vasárnapi misének indult a mai nap. Letérdelt szépen velünk az Isten báránya alatt - ma épp nem volt kedve gyertyázni a testvéreivel, így mellettem maradt. Majd mikor plébánosunk felemelte Krisztus Szent Testét e szavakkal, hogy "Íme az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit..." arra lettem figyelmes, hogy leányom szipog mellettem. Gondoltam, biztos náthás, vagy ilyesmi, s majd mikor visszaültünk a helyünkre, észleltem, hogy a szipogás erősödik. Megkérdeztem Tőle, hogy mi a baj, fáj valamije esetleg... Erre lányom könnyes arccal a következőt mondta: "Nem, anya, csak nagyon megható..." Értetlenkedve néztem, hogy mi az, ami ennyire meghatotta, mire lányom folytatta: "Hát tudod az, hogy éreztem, hogy az Isten itt van velem és nagyon szeret... Anya, én most úgy szeretnék áldozni..." Erre már az én szemem is könnyes lett, s csendesen hálát adtam Istennek, mert megérintette gyermekem szívét. Innentől a mise végéig sírt - s nem tudta abbahagyni. Mise végén kért tőlem egy kis imakönyvet - megvettem neki... Azóta is bőszen olvasgatja, lapozgatja, s ma este is ezzel a kis imakönyvvel aludt el... Azt gondolom, közeledik egy újabb elsőáldozás.

A mai evangéliumban Ő volt Péter, aki elindult Jézus felé a vízen járva...