"Visszaszáll a lelkem a múltba. Szüzeket látok, és vértanúkat, akik liliomot tartanak kezükben, és pálmát lengetnek. Csodálva kérdezem őket: ti, virágai az emberiségnek, ti emberfeletti emberek, mi tett titeket oly naggyá, oly erőssé, hogy szembe tudtatok helyezkedni mindazzal, amit a test kíván, s az élet ígér? S valamennyi egy titokzatos f
ehér kenyérre mutat, s az oltárra, amelyből, mint élő szökőkútból árad a láthatatlan erő, a krisztusi lendület, a természetfölöttiség csodás varázsa, a hősiesség és a lelki nagyság vérhulláma. Látok férfiakat és nőket, ifjakat és leányokat, akik mind húsból és vérből valók, s mégis megállták helyüket a legnehezebb harcokban, és diadalra vitték törékeny testükben a lélek és keresztény eszmeiség örök igényeit. Honnan merítették erre az erőt? Kérdem tőlük, és valamennyi így felel: az Oltáriszentségből. 
Krisztus eleven testének és vérének vétele edzett meg bennünket, s az oltott isteni erőt emberi erőtlenségünk törzsébe; az tisztította meg és hasonlította át a mi vérünket, hogy Krisztus szívverése lett a mi szívünk dobogása. Oltáriszentség! Ami jó és nemes, tiszta és hősi volt valaha a kereszténység történetében, mind a Te csodád, a Te varázsod, a Te ihlető erőd nagyszerű eredménye! Még mélyebbre szállok vissza a múltba. Egy ember ül 12 hívétől környékezve tágas, Húsvétra díszített teremben. Szomorúság és szeretet ül az ember arcán, csodálkozás és ámulat a tanítványaién. A Megváltó és apostolai búcsúlakomát ülnek A Mester távozik, Golgotára, kereszthalálra készül. De nem tudja rászánni magát, hogy árván hagyja övéit. Nem hagylak árván benneteket (Jn. 14, 18) - mondja nekik a végrendelkező anya gyengédségével. S nem hagyta árván őket. Itt hagyta nekik örökségül önmagát. Ez az én testem, ez az én vérem kelyhe, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre (Mt. 26, 26-28). A tanítványok szent áhítattal veszik az Ő testét, és isszák az Ő vérét. Eszükbe jut, hogy hiszen a Mester erről a csodálatos eledelről és italról külön hosszú beszédet mondott már régebben, Kafarnaum vidékén, a Genezáreti tó partján. Ott megmondta, hogy csodálatos, mennyből szállt kenyeret fog adni nekik, és ez a kenyér nem lesz egyéb, mint az Ő teste. És aki eszi majd ezt a kenyeret, az Ő testét, és issza az Ő vérét, azt Ő a saját teste és vére részesének tekinti, és fel fogja támasztani az utolsó napon. És jaj annak, aki nem eszi élő hittel ezt a kenyeret, s nem issza ezt a vért, mert abban nem lesz élet, az elszárad, eltikkad, elhal, és nem lesz része Őbenne. Most megtette a Mester, amit akkor ígért: odaadta nekik az Ő testét és vérét, s megmondta, miként kívánja, hogy tanítványai a jövőben is hasonlóképp tegyenek az Ő emlékezetére. Jézus van itt jelen, hogy áldozzon értünk, s a szentmise titokzatos aktusában megújítva, a világ végéig egyre folytassa a keresztfán egykor értünk bemutatott áldozatát. Jézus van itt jelen, hogy tápláljon bennünket, hogy erőt, frissességet, lendületet adjon, hogy el ne fáradjunk, ki nem merüljünk, meg ne rokkanjunk a hosszú és keserves úton, amely az Ő csillagos trónusáig vezet. Mint pelikánmadár a mondában, tulajdon vérével frissít fel bennünket valahányszor lankadunk, egy egész életen át, elsőáldozásunk napjától addig a napig, amikor megtörő szemmel, szakadozó szívvel utoljára fogjuk magunkhoz venni halálos ágyunkon, mint a minden halálon diadalmaskodó örök élet biztos, édes, éltető zálogát." (részlet a zsolozsma egyik olvasmányából)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése