Elsőáldozás

Végre... elérkezett a várva várt nap...Előtte sok próbatétel volt. Az is kérdéses volt, hogy a lányom ott tud-e lenni, vagy nem. Ugyanis beteg lett 4 nappal az elsőáldozás előtt. Én kicsit - szokásomhoz híven - kétségbeestem. De szerencsére az Úr nem hagyott magamra. Küldött Valakit, aki tartotta bennem a lelket. Bíztatott, hogy higgyem el, minden rendben lesz. 

Persze, a patásnak nem igazán tetszett, hogy a családunkból már 3an fogunk ezentúl Szentáldozáshoz járulni. De Isten újra győzött a gonosz felett. 

Nagyon szép volt a mise, főleg az a pillanat, mikor a férjemmel megáldottuk a lányunkat. Egészen elérzékenyültem. Valahogy azok alatt a percek alatt végigfutott bennem a terhesség, a szülés pillanata, illetve az a nap, mikor Bius részesült a keresztség szentségében. Olyan jó, hogy a szentségek által Ő is egyre közelebb kerül Istenhez... 

Jó volt látni, ahogy kissé remegve közeledik az oltárhoz és magához veszi a legszentebb Szentséget. Az meg külön megható volt, mikor áldozás után kicsiny arcára néztem, s láttam: Jézussal van. Aztán rám nézett, s láttam, folynak a könnyei. Ekkor már én is pityeregtem a meghatottságtól. Olyan jó, hogy ennyire mélyen érintette az első találkozás... Azóta már volt 2. találkozás is, sőt, holnap lesz a 3. Most nagyon lelkes, ha lehetne, minden nap menne misére... Hm...magamra emlékeztet és az én elsőáldozásomra... Utána én is 2 hétig minden nap jártam misére... Olyan jó, hogy már Jézus áldozatában is találkozunk a lányommal. Talán ez a legmélyebb, legtitokzatosabb találkozás, ami létezik itt a földön.