Vasárnap este volt egy szép szertartás azok emlékére, akik már befejezték földi életüket. Már egy ideje halottak napja környékén immunis vagyok. Már nem gyötör a fájdalom, már nem kell sírnom. Pedig egy időben nehezen viseltem. Mindig felelevenedtek bennem az emlékek a szüleimről és ez nagyon fájt. Ma már nem fáj.
Nehéz erről írni vagy beszélni. Persze, szerettem őket, de egy idő után el kellett engednem Őket, hogy ne a múltban éljek, hanem a jelenben. A temetővel kapcsolatos viszolygásom viszont semmit nem változott. Nem szeretek kijárni egyáltalán, taszít a hely. Még a búcsúnyerés miatt sem tudom magam rávenni. Nem értem: Miért kellene nekem a sírjuknál állva imádkozni Értük?? Jézus annyi helyen utal arra a Szentírásban, hogy az élőkkel kell törődni. Sőt, mikor Jézus feltámadt a halálból és mentek a sírjához a tanítványok, akkor is azt mondta az angyal, hogy: "Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincsen itt, feltámadt" Nos, én ugyanezt érzem. Miért keressem a szüleimet a sírjukban, ha már úgy sincsenek ott? Tudok értük otthon is egy gyertyát meggyújtva imát mondani, sőt, misét is tudok értük mondatni. Ez szerintem sokkal fontosabb. Nem szeretem a temetőket. Hamis képet festenek az Örök életről számomra. Idén sem megyek ki, itthon és a szentmisén imádkozom értük, még ha a búcsúnyeréstől el is esek ezáltal. Amúgy sem értem a búcsúnyerési lehetőségeket sem. Talán egyszer, majd ha valaki elmagyarázza, akkor megértem. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése