Egy különös keresztút

Kedd. Egyre erősödik a félelem bennem. Tudom, hogy mi vár rám másnap. Enyhe pánik környékez. Az hajt előre, hogy szentmisén vegyek részt. Előtte bemegyek a gyóntatómhoz. Kiszakad belőlem a fájdalom: félek! Kimondom, ami a szívemet nyomja. S akkor megértem, hogy most Jézussal vagyok a Getszemáni kertben, együtt borulunk le és kulcsoljuk imára kezünket. Ő vérrel verejtékezik, én csak vízzel... Eddig látok. A vérrel verejtékezésig, s addig, hogy "Múljék el tőlem ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem úgy, ahogy Te". A gyóntatóm rám néz, s csak ennyit mond: "S jött egy angyal, aki megerősítette". Számomra most a gyóntatóm képében jött az angyal megerősíteni - ezzel a mondattal. Lélekben megerősödve lépek ki a gyóntatóhelységből, s veszek részt a szentmisén, s az utolsó vacsorán...
Szerda. Belépek a kórterembe reggel 7-kor. S jön az ítélet: előkészítem műtétre. S látom magam előtt Uramat Pilátus előtt, s azt, hogy majd vállára veszi a keresztet. Én is beletörődöm, s felveszem a keresztet, s elindulok - Urammal együtt. Jön a nővérke. Ideges, kiabál, hogy miért nem öltöztem át. S én csöndben tűröm a szidalmakat. Tudatosan nem szólalok meg, imádkozom. Mert "amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját" - így én is csöndben vagyok. Tűröm a szidalmat, akárcsak Uram a tömeg átkozódását, kiabálását: feszítsd meg! Jézussal akarok maradni. Látom őt vonulni az úton, ahogyan a mázsás terhét cipeli sebzett vállain. A nővérke kimegy, s akkor elesek - először. Eddig bírtam csöndben tűrni. S akkor kiszakad belőlem a "miért kiabál? Ártatlan vagyok" sóhaj - egy másik ápoló előtt. El is szégyellem magam, de azt mondom, felállok, újrakezdem. A nővérke visszajön - arcán bűntudat. Bocsánatot kér, s mondja, nem rám dühös, csak felbosszantották. Megbocsátok, s még biztatni is tudom - akárcsak Uram a síró asszonyokat. Hozza a tűt, a branült, s az eszközöket. Elsőre nem találja el - égető fájdalom, s magamban Jézushoz fohászkodom. S látom Őt a Golgotán, amint átütik a kereszten az egyik karját. Ebből merítem erőmet. Majd jön a második próbálkozás - egy másik vénába. Ez is sikertelen, s még jobban fáj, mint az előző. Jézus arcát látom magam előtt, akinek a másik karját is átfúrja a szög... Az Ő fájdalma ad erőt, s gondolatban összefonódik tekintetünk a Mesterrel... A nővérke szól: harmadszor nem szúrom meg, majd a műtőben megcsinálják. Pedig látom, hogy olyan hősiesen tűri a fájdalmat. Honnan van ereje? S én nem szólok, csak csendesen mosolygok, hisz én tudom kitől kaptam az erőt...
Jön a műtősfiú. Vetkőzzek le - mindent vegyek le magamról. S jön a második elesés - enyhe pánik kerülget, hogy egy férfi előtt vetkőzzek mezítelenre? Elönt a szégyen, becsukom a szemem, s látom, amint Uramról letépnek minden ruhát a Golgotán. Az Ő szégyene az enyém is. S kimondom magamban: Érted Uram én is megteszem, hogy teljesen eggyé váljak Veled. Ott fekszem hát egy lepellel letakarva, s tudom, közel a "vég". Tolnak a műtő felé, egyre közeledek a saját Golgotámhoz...
A műtő előterében újra megszúrnak - most már sikeresen. Meg sem érzem a tű szúrását. Jönnek, elmondják mi fog történni. Én bólintok, de gondolatban máshol járok - Uram keresztjénél. Magamra hagynak, s akkor rám szakad minden. Sötétbe borul az ég fölöttem, remegek a félelemtől. Próbálok imádkozni, de nem megy. A félelem erősebb: Én Istenem, miért hagytál el engem? Jézus szavai jutnak eszembe, s akkor kicsit megnyugszom: az én Uram velem van, mert azt ígérte, hogy "én veletek vagyok mindennap, a világ végéig". 
Betolnak a műtőbe, s ott jön az utolsó szúrás - a gerincembe. Lefektetnek, s már nem érzek semmit. Lebénultam. Kezeimet kikötözik. Most tényleg a kereszten érzem magam. S ahogy remegve becsukom a szemem, látom a Mestert a keresztfán függeni, ahogy küzd a légvételért, s még utolsó erejével is megbocsát és irgalomért könyörög Atyjához. Belép az orvosom, s akkor  Jézussal együtt mondom ki: "Uram, kezedbe ajánlom lelkemet..." 
A műtét után tolnak vissza a kórterembe, s a műtő ajtajában a férjem fogad. Örül, hogy visszakapott. Fogja a kezem s akkor eszembe jut, hogy Uram testét anyja ölébe helyezik. Ő is visszakapta Fiát - a férjem is visszakapta feleségét. 
Délután érkezik el a harmadik elesés - a kétségbeesés. Járni akarok! Misére menni! Áldozni szeretnék! Elsírom magam, s a nővérke megsajnál; vigasztalni kezd. Könnyeim elapadnak, s kicsivel később már nevetgélek.Az első lépések nehézkesek, de tudom, küzdenem kell, mert szükség van rám! A gyermekeim, a férjem hazavárnak. Így hát leküzdöm a fájdalmat, s lépek - egyik lábamat a másik után szép lassan. Uram most is jelen van - vigyáz rám, fogja a kezem, s némán biztat: menni fog, hidd el! Bármi lehetséges annak, aki hisz!
Csütörtök. Várom a szabadulást. Még mindig a kősírban fekszem, de érzem, közeledik a feltámadás. Elengednek délután. Egy kedves testvér vállalta, hogy kocsival hazavisz. Este pedig részesülhettem a szentáldozásban... Nagyon hiányzott már, hogy magamhoz vegyem Jézus testét... Szép, csöndes áldozás volt, akárcsak Nagypénteken. A néma, sötét templomban - csak Jézus és én. A gyóntatóm a tabernákulum előtt imádkozik velem (velünk) együtt - értünk. Miért e többesszám? Mert akkor már Jézussal eggyé váltam. Különös titok ez...
Péntek. Egész nap készültem. Tudtam, hogy este le fogok tudni menni misére. Arra a misére, amire már annyira vágytam. S tudtam, újra hallhatom Jézusom tanítását, újra láthatom az átváltoztatás pillanatait. Külön ajándékként gitáros énekeket énekelve a szentmisén. A mise felénél már sírnom kellett - a meghatottságtól, akárcsak Nagyszombat éjszakáján. Boldog voltam - hogy újra szolgálhatom Uramat. Igaz, nem tudtam kiállni énekelni, de rájöttem, hogy a padból is tudok énekelni, sőt, onnan még az énekek szövegeinek vetítésében is tudok segíteni. Így tudtam hasznára lenni az énekkarnak. S mikor botladozva kimentem áldozni, az volt a feltámadásom beteljesedése. Nem vittem mankót az áldozáshoz, tudtam, hogy Jézus fogja a kezemet. S akkor tudatosodott bennem, hogy mit éltem át kedd este óta. Akkor jöttem rá, hogy Jézus felnyitotta szememet és megnyitotta szívemet szenvedéseim idejére, hogy az Ő szenvedése mutasson nekem utat, az Ő fájdalma adjon erőt végig, a műtétem ideje alatt. S ekkor vált bizonyossággá, hogy Uram mindvégig velem volt - ilyen módon, hogy megélhettem az ő szenvedéseit és fel is ismertem azokat bizonyos eseményekben. Ezért nagy hála van bennem. 
Mise után szükségem volt arra, hogy kimondjam a felismerésemet valakinek, aki meg fogja ezt érteni. Így az utam a gyóntatómhoz vezetett, s Ő tényleg megértett. Már az első mondatomtól kezdve. S mikor a hálaadásom végén felálltam, megköszöntem, hogy meghallgatott, akkor ő kézen fogva vezetett ki a gyóntatóhelységből (hogy segítse lépteimet, mert mankó nélkül még nehéz a járás) - én ezt úgy éltem meg, mintha csak Jézus maga vezetett volna vissza az életbe. S akkor ez az ének jutott eszembe: „Mivel én vagyok a Te Urad, a jobb kezed fogom, s mondom neked: Te légy erős, én megsegítelek! Te légy erős, bátorodjék a szíved, mert én megsegítelek!”

Hála Neked Uram e kegyelmekért. Hála, hogy minden nap velem vagy, a világ végezetéig!

Isteni üzenet

Nehéz most megfogalmazni a dolgokat. Több, mint fél éven át tartó lelki szárazság után 2 nap alatt annyi lelki élmény ért, hogy befogadni is alig vagyok képes. Az egy héttel ezelőtti vasárnapi prédikációk - mind a délelőtti, mind az esti egy-egy üzenet volt Istentől. A múlt vasárnapi prédikáció egy olyan anyáról szólt, aki a munkája miatt elhagyta 3 gyermekét - gyermekotthonba adta Őket. A legkisebb gyermeket, egy kisfiút viselt meg legjobban az anya távolléte. Minden nap kiment a buszmegállóba, s nézte, várta, hogy eljön érte az édesanyja. Ez azonban nem következett be, mert az anyának az előmenetele fontosabb volt, mint a gyermekei. A legnagyobb lánya azonban úgy gondolta, hogy fel akarja nevelni a testvéreit és mindazt a szeretet és törődést meg akarta adni nekik, ami csak Tőle tellett. Ösztönből cselekedett, hisz igazi anyai példa nem volt előtte, hogyan is kellene gyermeket nevelni és szeretni. Ő révbe ért. Tisztességes emberek váltak a testvéreiből, s a legnagyobb lány, miután felnevelte testvéreit, pedagógusi pályára lépett és nyitott egy iskolát árva gyermekeknek.

A történetet hallgatva először az jutott eszembe, hogy én soha nem lennék képes elhagyni a gyermekeimet. Azután eszembe jutott a múltam, a gyermekkorom, s nagy párhuzamokat véltem felfedezni. Hisz én is ugyanezt tettem. Mert a mi szüleink is elhagytak - először az életvitelük miatt, aztán fizikálisan is. S én is, belső, mély ösztönből gondoskodtam az öcsémről születésétől kezdve, mert azt éreztem, hogy kell legyen valaki, aki szereti ezt a gyermeket, aki esélyt ad neki egy normális életre. Soha nem gondoltam bele, hogy ez a tettem Isten számára jelent valamit, vagy egyáltalán érdekli, odafigyel rám. Az öcsém volt előttem. S múlt vasárnap úgy gondoltam, választ kaptam Istentől ki nem mondott kérdéseimre is; Miszerint: "Láttam, hogy mit cselekedtél, s értékelem, még ha Te soha nem gondoltad is. Mindvégig Veletek voltam, még ha azt is érezted, hogy egyedül kell vinned ezt a keresztet"

A mise után többen jöttek oda hozzám, hogy úgy érezték, rólam/rólunk szólt ez a prédikáció, mert én jutottam eszükbe. Őszintén meghatódtam, de rögtön el is kezdett furdalni a lelkiismeret, hogy nem tettem meg mindent az öcsémért, amit tudtam, mert sok hibát követtem el... A könnyek fojtogattak. Aztán az esti misén érkezett egy újabb üzenet: "ne akarj mindenben tökéletes lenni. Engedd meg, hogy gyönge légy, mert elég Neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében" Ennél tökéletesebb választ még nem kaptam. Úgy éreztem, Isten kimondatlanul is megérti, ami bennem, a lelkemben zajlik. Talán először éreztem ezt: a megértést Isten részéről. De nehezet kér tőlem: hisz személyiségemből fakad, hogy mindig és mindenben tökéletes szeretnék lenni, s nem bocsátom meg magamnak egykönnyen, ha hibázok. Nem tudom,hogyan lehetnék nem-tökéletességre törekvő...

Egyre erősödött bennem az érzés, hogy szükséges az életgyónás. S ekkor eszembe jutott a lelkigyakorlat mottója: "Kiviszem a pusztába, hogy a szívére beszéljek". Megfogadtam, hogyha hazaérek, akkor utánanézek ennek a mondatnak Ozeás prófétánál, mert szerettem volna látni a szövegkörnyezetet is. Ez sajnos nem sikerült, mert otthon minden csatatér volt. Még a hűtő is leengedett és eláztatta a konyhát. Takarítottam hajnali 1 óráig, s utána már nem volt erőm megnézni ezt a mondatot.

Nagy nehezen elaludtam, s csak nagyon nehezen ébredtem fel reggel az óracsengésre. Alig bírtam misére lemenni a fáradtság miatt. 

 A misén azonban elfelejtettem minden fáradtságomat, mikor meghallottam az olvasmány szavait: "Íme, én majd magamhoz édesgetem népemet, és kivezetem a pusztába, hogy szívére beszéljek, hogy úgy válaszoljon, mint ifjúsága napjaiban, és mint abban az időben, amikor Egyiptom földjéről feljött. Akkor majd - mondja az Úr - "Férjem"-nek hív Ő engem... én eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek Téged igazsággal és törvénnyel, jósággal és szeretettel, eljegyezlek magamnak hűséggel, és ismerni fogod az Urat..." (Oz. 2.16. 17b. 21-22)
Jézus megmutatta nekem azt a részt, amit meg akartam keresni.
A miséző atya a prédikációban még ki is emelte ezeket a mondatokat az olvasmányból. Ekkor már nem bírtam könnyek nélkül, hisz azt éreztem, hogy én ugyan képtelen vagyok Jézussal beszélni már hosszú ideje, de Ő mégis szól hozzám. Döbbenetes élmény volt, s egyben megerősített abban, hogy Isten tartogat valamit számomra a lelkigyakorlatra. Talán éppen az életgyónás által. S már arra is rájöttem, hogy az életgyónásomat jó lenne a kálvárián megtenni. Hogy miért pont ott, nem tudom, talán a keresztnek van köze hozzá....
S még egy üzenet lejött számomra ebből az olvasmányi részből: Jézus újfent kifejezte szándékát számomra, hogy hozzám akar tartozni, el akar jegyezni. Másnapig időt kértem Tőle, megígértem Neki, hogy a kedd esti szentségimádáson válaszolok rá. Rá kellene jönnöm, hogy tudnék Jézus jegyese lenni világi hívőként, családanyaként. Hisz Jézus soha nem fogja kérni tőlem, hogy hagyjam el a családomat. Sokkal inkább kéri azt, hogy családanyaként legyek a jegyese - talán, hogy Ő álljon életemben az első helyen, senki más. Nem tudom, de ha akarja, majd megadja a választ számomra. Ebben megerősített még a prédikációban elhangzott további mondat: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket"

Másnap végül sikerült Jézussal beszélnem a Szentségimádás alatt, s a válaszomat is el tudtam mondani, bár elég döcögősen ment. De legalább elindultam Felé...

hiány

"A legtöbb madarat arra teremtettem, hogy repüljön. Ha nem repülhetnek, az a bennük lévő repülési képesség korlátozása és nem fordítva. Téged viszont arra alkottalak, hogy szeretve legyél. Ezért számodra az jelent korlátozást, ha úgy élsz, mintha nem szeretnének és nem fordítva"

Jó lenne ezt megélni, megérteni. Főként, mikor egyfajta sivatag-állapotban van az ember. Mikor képtelen érezni - pedig szeretne. Mikor a napok csak telnek, de nem tudja az ember MEGÉLNI a napokat. Jó lenne szívből nevetni vagy sírni. Mindegy, csak érzelem legyen benne.

Szörnyű, mikor az sem fáj, ha elveszítesz egy barátot. De lehet, hogy fáj - csak a fájdalom már megbénít, mint valami érzéstelenítő az ember gerincében. Tudod, hogy vannak testrészeid, mégsem vagy képes mozgatni őket. Ilyen a bénult lélek is: tudod, hogy vannak érzelmeid, mégsem vagy képes érezni semmit. Ennek megszűnéséért imádkozom a Teremtőhöz... Hogy oldja fel az érzéketlenség bilincsét...

Közeledben

Nálad érzem a békét, reményt
lábaid elé borulva
Mert engem, mint törött edényt
tartasz átkarolva.

Felemeled lehajtott fejemet
a fény felé tartod
Ujjaddal letörlöd néma könnyemet
Körbeölel ragyogásod

Nálad jó szeretni, s szeretve lenni
karodban feloldódom
Megszűnik a sebzés remegni
s megannyi gondom.

Érintésed nem fájó, nem gyilkos,
feloldó, gyógyító erejű
Szoríts engem erősen magadhoz
Hogy átjárjon a derű

Akkor is, ha fáj, ha megrettenek
Ne engedjen óvó kezed,
A remegés, gyötrelem idején
Add szerelmedet.

Ölelj szorosan magadhoz
Halk énekszóval
Oldd fel lelkem jegét
Szelíd indulattal.

Keresztút

Hurcolnak, vonszolnak - ártatlanul. S nem érted, miért áll előtted egy másik ember, s a szemedre vet valamit, amit nem tettél. Csak mert nem vagy olyan mint a többiek - elítélnek. Mert többet, jobbat szeretnél - elítélnek. Mert nem úgy cselekszel, ahogy Ők gondolják jónak - elítélnek, s kimondják az ítéletet. Könyörülj rajtam, Uram!

Válladra veszed kereszted, fájdalmad súlyát. Ismered vétkeid, melyeket elkövettél. Ezek is nyomják vállad, s nem csak az igazságtalan ítélet. Tudod, hogy vinned kell, s nincs más út. Tán csak fohászkodni tudsz, hogy elbírd, hogy ne omolj össze. Az út még csak most kezdődött, s érzed, nagyon hosszú lesz. Folynak könnyeid, a vállad már most tiltakozik a sajgás ellen, de mész előre rendületlenül... Könyörülj rajtam, Uram!

Elvonulsz emberek előtt. Van, ki szánakozik, van, aki kinevet, s akkor váratlanul megbicsaklik lábad, földre esel. A háttérben harsány röhögés: mentsd meg magad! Na, hol van a Te Istened?. A szégyen pírja arcodon. S a gúnyolódások közepette megpróbálsz újra talpra állni. Remeg minden porcikád, de az utat folytatni kell. Megbocsátok, megbocsátok, megbocsátok... Könyörülj rajtam, Uram!

Egy ölelés... bátorítás... akit szeretsz, melletted szenved. Arcán a fájdalmak könnye, mert így kell látnia. Megérint, s mondja: menj tovább, ez az Út, mely Hozzá vezet. Ő vár majd rád, ne félj - a Vőlegényed. Ez erőt ad, felnézel, s imát mondasz mindenkiért. Önként vállaltad az utat, hogy kövesd a Mestert, s Ő nem hagy magadra, veled van, amint megígérte... Könyörülj rajtam, Uram!

Érzed, fulladsz, s nem kapsz levegőt. Pánik tölt el. Forog veled a világ, érzed, össze fogsz roskadni. Lázadsz talán: miért kellett így történnie? Miért? S azt érzed, újra magányos vagy, s már feladnád. Ekkor azt érzed, hogy a kereszt könnyebb, már nem sajog a vállad annyira. Nem érted. Oldalra nézel, s látod a Mestert, aki melletted lépdel és saját vállára tette kereszted súlyát. Rád mosolyog és így szól: "jöjjetek hozzám mind, akik terhek alatt görnyedtek, mert én megkönnyítelek benneteket. Mert az én igám édes, az én terhem könnyű..." A hála és szerelem könnyei folynak arcodon, s csak suttogva, akadozva tudod kimondani: Szeretlek és könyörülj rajtam, Uram!

Már nem lehetsz olyan messze, hosszú utat tettél meg. Verejték folyik arcodon, remeg minden tagod. Fohászkodsz. Vízre szomjazol, az Élő Vízre, melyet csak Ő adhat Neked, hogy ne szomjazz többé. Körülötted érdektelenség és fogadások, hogy vajon meddig bírod még. Alázattal próbálod tűrni, de kedved lenne elmenekülni és tiszta fénybe merülni... Nem teheted - most még nem. S mikor a szomjúság már eluralkodik rajtad, akkor lép feléd valaki - áttör a bámészkodókon, megitat, s letörli a verejtéket. Szemében a szeretet - Te magad, Uram. S a fohász: Áldd meg Őt és könyörülj rajtam, Uram!

Perzsel a nap, egyre többen állnak és gúnyolnak. A bűntudat elönti lelkedet s érzed, vezekelned kell bűneidért. Egy villanás: a földön vagy újra - egy újabb pofon a földre sújtott. Fejedet próbálod emelni, hogy megnézd, ki ütött meg, s meglátod a Gonosz vigyorgását. Szinte hallod, amint mondja: itt vagyok, engem nézz... Tőled csak egy mély sóhaj telik: Könyörülj rajtam, Uram!

Könnyek. Amerre nézel ezt látod. Könnyeket. Vajon ki miatt folynak? Érted vagy maguk miatt? Még nyomorult állapotodban is megesik rajtuk a szíved. De ez jó, mert képes vagy még érezni. Még nem száradt ki a lelked, pedig már azt hitted, ennél nagyobb fájdalmat nem érezhetsz. Ez még azt jelenti, hogy élsz. Erődből még annyi telik, hogy rájuk nézel, s így szólsz: kérjétek, velem együtt: könyörülj rajtam, Uram!

Újabb ütés, talán a legfájdalmasabb. Olyan kéz taszított ismét a földre, melyről nem gondoltad. Újra és újra elítélnek, mulatnak nyomorodon. A fájdalmat már igazából nem is érzed, hozzászoktál. Csak a homok, a por zavar, mely ellepte szádat, szemedet. Nem látsz, remegsz. Levegőért kapkodsz. Kéred, legyen már vége. A Gonosz, mint áldozatára leső keselyű kering fölötted, s megpróbál meggyőzni, hogy nem vagy képes felállni, s tovább menni. Add fel, szolgálj engem, akkor megszűnnek kínjaid. De Te utolsó erődet megfeszítve felnézel, s meglátod Őt hófehér ruhában a Golgotán. Szerelmed könnyei végigfolynak arcodon, s kéred újra: Könyörülj rajtam, Uram!

Végre, megérkeztél. Hiszed talán, pihenhetsz, s reméled, megaláztatásod kínjai véget értek. Elhoztad a keresztedet, letetted magad mellé. Ráborulsz, nem akarsz mozdulni. De durva kezek felrángatnak, letépik rólad a maradék ruhádat is. Nem értenek, megosztják egymás közt titkaid. Állsz a tömeg előtt, és szégyelled meztelenséged. Már mindent tudnak, ismerik sebhelyeidet, melyeket titkolni akartál. Ez jobban fáj, mint a testi kín. Elbujdosnál, de már jártányi erőd sincs. Keresed az együttérzést, majd eszedbe jut: nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak? S szemed behunyva újra kimondod az igen-t szenvedésedre: Veled, Uram, Érted, Uram... Kérlek, könyörülj rajtam!

Félsz, rettegsz. Nem tudod, mi jöhet még. Eszedbe jut, hogy jó lett, volna, ha akkor azt nem teszed... Egy ütés - egy szög, mely átszakítja a karod. Bocsáss meg...  Ó, ha én akkor nem mulasztom el, ha jobban szerettem volna... újabb ütés - egy szög, másik karodból is folyik a vér. Bocsáss meg...  Nem tudtad kimondani, nem tudtál irgalmas lenni, a büszkeséged nagyobb volt, mint az alázatod... Ismét lesújt a kalapács - az utolsó szög lábaidban... Sírva felkiáltasz: "Vétkeztem, Uram ellened s most vezeklek bűneimért. Kérlek, légy irgalmas hozzám. Kérlek, legyen nagyobb a szereteted, mint az enyém volt... Könyörülj rajtam, Uram!"

Ott állsz megfeszítve, lélegzeted elakad. Feladod büszkeséged, majd megszületik benned az igazi, mély alázat. Már nem számít az igaztalan ítélet, a vádak. Egy cél lebeg benned: megbocsátani - mint a Mester tette - hisz nem tudják mit tesznek...

Utolsó leheleteddel kéred Teremtődet: emlékezz meg rólam országodban! Fejed oldalra fordítva meglátod Őt, a Vőlegényt - megfeszítve veled együtt. A Te keresztfádon veled együtt Ő is megfeszíttetett. Őt a szeretet tartja a kereszten, s nem a szögek. Az érted való szeretet... Rá nézel. Az utolsó könnycsepp: Kezedbe ajánlom lelkemet... Könyörülj rajtam, Uram!

Már nem sajog, nem vérzik a seb. A test erőtlenül lehull a keresztről. Nem reszket, ernyedten pihen. Megszabadult láncaitól, s most Teremtője karján pihen. Odaadott mindent - igazán, szívből. Nem tehetett mást, hisz Mestere megmutatta az utat. Letette terhét, s a lélek felszabadult. Még nem tudja talán, de új életre támad majd. Könyörülj rajtam, Uram!

Csend, szinte semmi nem mozdul. Elvitetett, s eltemették - lila gyolcsba burkolt test fölött hallatszik egy ima:  

...s én feloldozlak Téged... A bűnös test megsemmisült. A lélekben új erő ébred, s tudja, várja, hogy megnyíljon a sír, hogy elgördüljön a szikla. Várja a harmadik napot, hogy új emberként lépjen ki a sír bejáratán megerősödve, a Megváltó karján szeretetet árasztva minden ember felé... Könyörülj rajtam, Uram!

40 nap a pusztában

Még csak 7 nap telt el... Hosszú lesz, attól tartok. Ki kellett jönnöm, hogy Istennel találkozzak. De nem találom. Bezzeg a Kígyó már megtalált - nem is egyszer. Kezdte az ígéretekkel. Átláttam rajta, s közöltem: takarodj! Most már zsarolással fűszerezi, s mindehhez nagyon negédes a modora. Mindent el tud hitetni velem, úgyhogy nagyon észnél kell lennem.  Az éhség miatt már szédelgek. No, ez szellemi éhség, nem fizikai. Megerősítés kellene Jézustól, hogy velem van, vagy tanítás. Szeretném, ha leülne mellém egy sziklára és tanítana. Mondja el, hogy mire jó a nagyböjt, hogy van értelme és hogy nem hagy el sosem. Fogná meg a kezem, hogy erőt öntene belém. De nem jön, s én egyedül vagyok - minden helyzetben. Talán ezt egyedül kell végig járnom. Kellene gyónnom, de nem megy - hisz Jézus nincs mellettem, hogy tisztulni tudjak. De most 2 perc nem elég rá, s különben is, oda sem érek, mikor a "tisztulás kútja" nyitva van. Próbáltam másnál, de nem ment - elnémultam. Nem bízom....
Néha van valami kis oázis - a szentmisék. De már azok is egyhangúak, fárasztóak. Közeledik az óra ugyanis, mikortól már az oázisban is egyedül kell maradnom - nem lehet velem Jézus, mert egyre inkább nem vagyok méltó rá. S emiatt egyre kevesebb erőm van ezt az oázist felkeresni. Mert miért is? Mi értelme van? Ettől én jobbá válok? Hasznomra van talán? Változik valami? Nem hinném. A sebek sebek maradnak. Most újra nem bízom. Mert csalódtam - újfent. S ez megint visszavet. Megint bebizonyosodott, hogy nem szabad senkiben megbízni. Még abban sem, akiben azt hiszed, sosem kell csalatkoznod. Hogyan tudnék így Istenben bízni, akit nem látok, mikor abban sem vagyok képes bízni, akit látok? Jobb, ha nem megyek emberek közé.
Lelkem mint a kiaszott puszta földje. Vágyom a vízre, mely örök életet ad, melyet, ha innék, nem szomjaznék többet. De nem lelem, tán sehol nincs. Tán csak mese az egész. Vagy valami pszichológiai vígasz-forrás, vagy relaxációs gyakorlat. De én abban sosem voltam elég jó.... 

Azt hiszem, most nem hiszek. Talán nincs Megváltás. Ha meghalok, akkor vége lesz és örök sötétség, melyből nem ébredek többé.
Jézus, ha vagy, akkor ebből most ments ki engem....

A mi Istenünk

"Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek"(Jn.1, 12-13)

Kegyelmed elég, több mint elég, 

Igédben bízom még.
Így várok Rád, vonj közel megint. 

Szentlelked újítson meg.
Leborulok előtted, leborulok előtted és imádlak Téged
Jelenlétedben világíts nekem 

Szavad hatalmával helyreálltam, szabaddá lettem, Szentlelked segít engem.
Leborulok lábadhoz, leborulok lábadhoz és imádlak, Jézus!
Önként adtál oda mindent, életedet a kereszten, 

Mily nagy szeretet, mint adott nekünk a mi Istenünk
A halálból fölemeltettél, életed lett nekünk a fény, 

Szolga-király, szabadító: a mi Istenünk.
Leborulok lábadhoz, leborulok lábadhoz és imádlak, Jézus
Önként adtál oda mindent, életedet a kereszten, 

Mily nagy szeretet, mint adott nekünk a mi Istenünk
A halálból fölemeltettél, életed lett nekünk a fény, 

Szolga-király, szabadító, a mi Istenünk.

61

Ennyi év telt el, mióta a nagyszüleim összeházasodtak. Szép ünnepen tették meg ezt annak idején: karácsonykor. Sajnos, nem igazán lehetett annak idején egyházi házasságot kötni különböző vallású embereknek, így nagypapám nem járulhatott szentségekhez ezen évek alatt. De amíg csak bírt, minden vasárnap ott volt a templomban - imádkozni. S otthon is gyakran láttam, hogy a Szentírást forgatja, olvasgatja. Gyermekként emlékszem, volt, hogy én is elkísértem Őt. S nem panaszkodott, némán vette vállára ezt a keresztet, hogy nem részesülhet a szentségekben.

2 hete megtörtént a csoda: újra gyónt, s áldozott - engedélyt kapott rá. Leírhatatlan számomra, amilyen boldogság volt az arcán a szentségek vétele után. 61 év minden bilincsétől meg tudott szabadulni. Pedig már nagyon beteg - ágyban fekszik többnyire. Nem lát, s nem hall - fizikai valóságban. De abban biztos vagyok, hogy lelki szemeivel meglátta az Istent és meghallotta a Teremtő hangját, mikor újra magához vehette Őt a legszentebb Szentségben...

Te erőt adsz

 Ha szívem fáj és kétely lakik bennem

A csüggedés oly közel jön hozzám

Én várok rád s te mellém ülsz a csendben

Megvigasztalsz a jelenléteddel

Ref.:

Te erőt adsz ha megfárad a lelkem

Erőd adod velem vagy te nem hagysz el

Felemelsz tovább viszel  az úton

Te erőt adsz mely nem fogy el sosem

A szívem már csak nálad lelhet békét

Nem élhetek te nélküled tovább

Nézlek és lelkem  megtelik csodával

Az életem fényed ragyogja át

Ref.:

Te erőt adsz ha megfárad a lelkem

Erőd adod velem vagy te nem hagysz el

Felemelsz tovább viszel  az úton

Te erőt adsz mely nem fogy el sosem

ima

" Oly gyűlöletes a megosztott szív nekem, de kedvemet találom törvényeidben - 118.zsolt. 

"Ments meg engem, Istenem, mert a víz már a torkomig ér. Feneketlen iszapba süllyedtem, és nincs hol megállnom, a vizek mélyére kerültem, eltemet a hullám"  - 68. zsolt.

Vágyom Rád, Ó Jézus! Hiányzik az adventi fény, a kegyelmeid... Megosztott vagyok. Nehéz az út, melyet rám szabtál, de tudom, itt vagy velem. Tudom, nem véletlen, hogy most történnek azok a dolgok velem, melyek történnek. Jóra kell használnom a rám bízott kincseket. 

Magamra maradtam, nem értenek meg. Tudom, Te megértesz, s tudod, mit jelent számomra. Mégis félek, hisz csak ember vagyok, s nem méltó arra a kegyelemre, mellyel elárasztasz. Képes vagyok vajon mindent befogadni, melyet adsz nekem? Nem tudom, de igyekszem, csak néha szétfeszíti lelkemet, mert nem tudom kimondani, mi fáj nekem. Hogyan fájhat a szeretet?