Olyan furcsa...Most jól kellene éreznem magam, de mégsem...valami kihunyt bennem, furcsán cseng az üresség. Kicsit olyan is, mint amikor valami nagyon fontos dolgot elfelejt az ember. Még mondanom kellett volna valamit. Nem tudom, mi az, amitől fáj itt legbelül a lelkem mélyén valami. Szinte szorít, és megfojt. Nem találom a lelki békémet.Olyan, mint amikor valaki áll egy sivatag közepén és nem tudja, hogy merre induljon, s közben szomjazik, éltető vízre vágyik, de nem találja a forrást. Szomjazik a lelkem. Hm...egy zsoltár vers jut most eszembe: "Ahogy a szarvas a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem utánad, Uram. Lelkem szomjazik az Isten után, az élő Isten után. Mikor mehetek már, hogy lássam Isten arcát?" (Zsolt.42. 2-3)
Távolinak tűnik az Úr, pedig azt mondta: "Én veletek vagyok mindennap a világ végéig" (Mt. 28. 20) És ha Ő mondta, akkor így is van. A hit próbája. Mégis, kedvem lenne kiáltani: "Istenem, Istenem miért hagytál el, miért maradsz távol megmentésemtől, panaszos énekemtől? Szólítalak nappal, Istenem, s nem hallod, szólítalak éjjel, s nem adsz feleletet" (Zsolt. 22. 2-3). S már kiáltáshoz sincs erőm, csak a lelkem gyötrődik. Jó lenne most egy mise... átváltoztatás, szentáldozás... Ölelj át, Uram, töltsd be az űrt lelkemben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése