Jézus halálának napján sokat szenvedett. Testileg is, de főként lélekben. Belegondoltam most, milyen nehéz lehetett neki, amikor arra kérte tanítványait, hogy virrasszanak és imádkozzanak, de tanítványai elaludtak - nem tették, amit Jézus kért. Lehet rajta vitatkozni, hogy vajon miért nem? Lustaságból? Meg-nem-értésből? fáradtságból? A lényegen nem változtat. Jézus magára maradt elfogatása előtti perceiben. Persze, emberi értelemben, hisz az Atya végig vele volt. sokszor érezzük mi is ezt: hogy magunkra maradtunk, talán pont akkor, mikor a legsebezhetőbbek vagyunk. MI is hányszor kérünk valakit, hogy "légy szíves, tedd meg ezt vagy azt, segíts mosogatni...", s a másik meg is ígéri, hogy persze, megteszem, de aztán mégsem. Mert elfelejti, mert a saját dolgai, barátai, hobbija és még ki tudja mi, fontosabb neki. És akkor mi is azt érezhetjük, hogy "még egy órát sem tudtok virrasztani?" De jó, ha ilyenkor eszünkbe jut Jézus, mikor Őt is elhagyták, vérrel verejtékezett (a félelemtől?), s hagyta, hogy meggyalázzák. Mert mindezt miérettünk tette. Nemcsak azért, hogy megváltson, hanem azért is, hogy ilyen fájó, magányos helyzetben legyen kihez vigaszért folyamodnunk.
Uram, én tudom, hogy megértesz, hisz a magány, az eldobottság érzetét Te is átélted. Tudom, hogy velem vagy, s velem verejtékezed a vércseppeket, a könnyeim a Te könnyeid, a fájdalmam a te fájdalmad, s a magányom a Te magányod. Kérlek, segíts nekem vinni ezt a keresztet - ahogy Neked Cirenei Simon segített. Ne hagyj magamra, engedd, hogy magamhoz öleljelek s így vigasztalást nyerjek! Amen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése