Szabadság

Olyan jó volt ma. Megtapasztaltam, hogy mi az a szabadság - úgy igazából.

Mikor érzed, hogy engedsz fel a görcsből, s át tudod adni Neki a teljes szívedet.

Mikor érzed, hogy újra kapsz levegőt, s a fuldoklás megszűnik.

Mikor könnyebben megy az éneklés, az ima...

Mikor érzed, hogy a bilincseid kettétörnek, s újra tudod mozgatni a kezedet, s a lábadat.

Mikor érzed, hogy a félelem nem vesz erőt szíveden...

Mikor újra érzed a lelkedben, hogy nem vagy egyedül - Jézus Veled van.

Mikor átjár a Szeretet földöntúli érzése.

Persze, nem egyből... Kellett a feloldozása a bilincseknek, a hófehér ruha, majd  a lélek fokozatos megnyugvása - mind Isten csodája, ajándéka a mai napnak. A prédikáció megerősítő szavai (Isten nem azt mondta, hogy ha velem tartasz, akkor nem érhet semmi baj, hanem azt, hogy "én veletek leszek a világ végéig") A tudat, hogy velem van, nagyon sokat számít. (Miatyánk, aki a mennyekben vagy) Ebbe kapaszkodtam, ez lebegett a szemem előtt. A tömjén füstje valahogy minden rosszat kifüstölt a templomból is - belőlem is, és átjárt az Úr tisztasága, (szenteltessék meg a Te neved) s valami különös, földöntúli érzés is, hogy Isten itt és most jelen van, s közöttünk van. - (Jöjjön el a Te Országod, legyen meg a Te akaratod, amint a Mennyben, úgy a földön is.) - Majd elközelgett a Szentáldozás felemelő pillanata, mikor végre szabadon, láncoktól mentesen eggyé válhattam Jézussal az Ő keresztáldozatában. (Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma) S az áldozás utáni pillanatokban újra tudtam beszélgetni a Fenséges Királlyal. Újra megnyílt az ajkam s a szívem, akárcsak régen Zakariásnak (bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek). S végre ki tudtam mondani szívem kívánságát, s megfogni Jézus kezét. Rácsodálkoztam, hogy mennyire könnyű is megtennem a Felé vezető utat. Bizalom nélkül mondhatom, kérhetem én, hogy és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, de nem fog tudni megmenteni, megszabadítani, míg én görcsösen szorítom a láncaimat, s nem merem elengedni azt, félve a zuhanástól, a 'haláltól'. Most elengedtem a láncokat és hagytam, had zuhanjak - minél távolabb azoktól, amelyek távol tartanak a Királytól. S nem csalódtam: Jézus várt rám, s elkezdte gyógyítani a magam okozta sebeimet. (mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké!) Kellett hozzá bizalom, no meg döntés - de megérte...                                              

A kudarc

7 pont. Nézőpont kérdése, hogy sok vagy kevés. Ma kevésnek bizonyult... Ennyi hiányzott a sikerhez. Ha jövő héten is elbukom, akkor vége lesz, nem folytathatom tovább... Jó lesz így ezzel a tudattal készülni. Reményem már nincs sok. Lehet, hogy fel kellene adnom...

készülve

Indulok vizsgára - olyan fél óra múlva... Van bennem feszültség, de próbálok arra gondolni, hogy sikerülni fog... Bár tanulás nem sok volt...Alvás sem...

Közben küzdök a kísértésekkel - napról napra nehezebb. De tegnap újra zsolozsmáztam közel 1 év után újra. Azt hittem, hogy már el is felejtettem az imádság eme formáját, de szerencsére nem. Ugyanis az ima most nem megy másként, csak kötött szöveges formában. A zsolozsma megnyugtat - erre tegnap jöttem rá. Hiányoznak a közös zsolozsmázások - olyan szép volt, mikor páran összejöttünk, s együtt imádkoztunk.
De tegnap - bár egyedül voltam - jó volt az Úr üzenetét megtapasztalni, hogy nem magányosan imádkozom. Ő velem volt/van, s együtt elmélkedi át velem a zsoltárokat, s magyarázza értelmüket. De velem van a sötétségben, szélviharban is; ha kell velem együtt sír - mert Ő is szenved, amitől én. De Rajta a gonosz erői nem vesznek már hatalmat, míg én sajnos halandó vagyok és esendő. Az Úr irgalmazzon nekem...

vizsgák

Fáradok - el és bele... Jól jönne egy kis pihenés már végre. Kb. 50%-os siker-aránnyal dolgozom: az egyik vizsga sikerül, a következő nem... Most nehéz lesz a szerdai. Már 2 napja tanulok, s valamiért óráról órára az az érzésem, hogy semmit nem tudok. Néha verem a fejem a falba, hogy elkezdtem ezt az iskolát, más alkalommal pedig örülök neki, mert szeretem ezt csinálni. Eléggé kettős érzés ez.

Ha igaz, akkor már csak 11 nap van hátra a végéig... Jó lenne kibírni... Remélem, az Úr is kibírja még velem egy kicsit, habár ma biztos kacagott: Te Deum éneklése közben a "halál mérgét eltiportad" résznél eszembe jutott, a   toxicosis (mérgezés) és az exsiccosis (kiszáradás), s hogy mely tételeknél fordul ez elő...

Válaszra várva

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem olyan megalázó, ha kérdezünk valamit, elmondunk, leírunk valamit, s választ várunk, de nem érkezik semmi. Kicsit olyan, mintha nem lenne az ember emberszámba véve. Mintha a másikat nem érdekelnénk. Fel kéne számolnom az olyan "barátságokat", melyek egyoldalúak, én azt gondolom. Ugyanis semmi értelme nincs "magamban beszélni", s állandóan csak azt várni, hogy esetleg, talán ma majd érkezik válasz...Ez olyan megalázó. Újfent meggyőződtem arról, hogy sokakban nem lehet megbízni. Szerencsére, van azért 1-2 ember, akiben a bizalmam töretlen, de sajnos a többi csak csalódás.

"Csak annyit kérdezek a válaszra várva: Rabok legyünk vagy szabadok?"

Szabad akarok lenni, eldöntöttem...

Jézus szemével...

...próbálom magamat nézni. Nem megy. Mert ha kívülről látom magam, akkor egy kis bénázó alakot látok. Aki állandóan szerencsétlen, s összetörve kuporodik le a templom padjának térdeplőjén a magyarázatokat keresgetve. S ahogyan keservesen, görcsölve azon voltam, hogy Jézus szemével nézzem életemet, furcsa és egyben ijesztő dologra jöttem rá. Sokat tudok Jézusról, s mégsem ismerem Őt. Ha ismerném, tudnám, hogy mit gondol rólam. Én elítélem magamat, s azt képzelem, hogy Ő is elítél engem. Ha haragszom magamra, akkor azt látom, hogy Ő is haragszik. Mit gondolhat valójában? Szeretni való ember vagyok egyáltalán? Tud-e Jézus szeretni engem, mikor már én erre képtelen vagyok? Vagy csak egy délibáb az egész? S a legrosszabb az, hogy nem tudom, mit vár tőlem, hogy mit tegyek azért, hogy szeretni tudjon...

Hetedik

A keresztúton Jézus csak 3x esik el a kereszttel. Én meg már hetedszerre. Ugyanabból a tárgyból. Kicsit már elegem van. Tényleg ennyire buta lennék hozzá?? Kicsit már fel is adtam, s szokás szerint magam alá zuhantam. Meg is kérdeztem Jézustól ma, hogy elfogyott a napi csodája? Nem válaszolt...

Ambivalencia

Furcsa érzés. Mikor az ész és a szív szava ellentétben állnak. Az eszemmel felfogom, hogy nincs más megoldás - ez a legjobb, amit tehetek, s nagyszüleimen így segítek leginkább, mégis "Júdásnak" érzem magam. Tudom, hogy jó helyen lesznek, s vigyázni fognak Rájuk, mégis azt érzem, mintha a gyerekeimet adnám intézetbe. Tudom, durva a hasonlat, mert hisz a mamáék nem gyermekeim, mégis az elmúlt években úgy gondoskodtam róluk, mintha gyermekeim lennének. S most olyan, mintha csődöt mondtam volna "nevelésükben". Biztosan nem így van, de ez a szív szava.

Nehéz az elengedés, nehéz, hogy más gondjaira bízom Őket. De nincs más megoldás. Nagyon rossz állapotban vannak, s ezt otthon már nem lehet kezelni, csak intézményi keretek között. De mégis fáj, hogy eddig jutottunk el...