Tridenti

A héten sikerült eljutnom egy tridenti misére - Mindenszentek ünnepekor. Kicsit izgultam, hogy vajon mennyire lesz más, mennyire fogom tudni követni, s részt venni a misében, s nem kelt-e majd bennem visszatetszést, hogy a pap a híveknek háttal misézik. 

Felesleges volt az izgalom. Számomra mélyen megindító volt ez a Szentmise. Nem zavart az, hogy sok szempontból teljesen más, mint amit megszoktam. Hihetetlen béke volt bennem. Boldoggá tett, hogy végre hangosan is imádkozhatom a mise részeit latinul, nem csak halkan, hogy mást ne zavarjak vele. Felemelő, megindító, csodálatos, alázatos... Ezek a szavak jutnak eszembe. Tudtam, hogy jelen van az Isten, érezhető volt a jelenléte. Külön csodálatos volt a szentáldozás. A hívek egymás mellé térdeltek az áldoztatórácsnál, s így várták a találkozást a mi Urunkkal. Az jutott eszembe, hogy mikor Jézus megszületett, akkor sokan jöttek, hogy hódoljanak előtte. Mind térdre borult a jászol előtt. S ha már a királyok, napkeleti bölcsek térdre borultak a gyermek előtt, akiben felismerték Isten kegyelméből a Megváltót, akkor mennyivel inkább kell nekünk is így fogadni - térdre borulva - Jézus Urunkat az Oltáriszentségben, melyben nem csak a megváltást, de a szabadítás kegyelmét is adja. Köszönöm és hála, amiért ezt megtapasztalhattam.

HÁHI

Tegnap este volt az első házashittan. Szép volt, sokat nevettünk, hoztuk a formánkat :) S voltunk elég sokan, ha jól számoltam 10-en. Kezdetnek nem is rossz, leszünk talán többen is. Örülök, hogy más házaspároknak is van rá igényük... A téma a család, házasság volt - keresztény szemmel. Épültem a 'veszélyeken', melyek a Jézus által elképzelt család-képet fenyegetik. Jó tudni, mire kell figyelni, s mik azok, amelyek az én családomat fenyegethetik. Az egyik a közös ima hiánya...

Ma már együtt imádkoztam a lányokkal este. Legifjabb lányom kérte - miután hazajöttünk az esti szentmiséről. Valami megmozdult benne a ma esti szentmisén - éreztem, láttam rajta. És ez jó. Ilyenkor rácsodálkozom Jézus Urunk bölcsességére, hogy mindenkit úgy szólít meg, ahogy szüksége van rá. Ha úgy tetszik, mindenkit a saját nyelvén szólít meg. S a gyerekek különösen érzékenyek Jézusunk hangjára. Azt hiszem, van mit tanulnunk a kicsinyektől... Nem hiába mondta Urunk, hogy "ilyeneké a Mennyek országa..."

"Szürke" hétköznapok

Csak némi apróság:

Tegnap voltam gasztroenterológián, miután laktóz-intoleranciára (tejcukor érzékenység, köznapi néven) gyanakszunk orvosommal. Bemenvén, köszönés után az orvosnő unottan, s némiképp idegesen megkérdezte, hogy milyen panaszaim vannak. Elmondtam. Erre Ő dühösen: "AKKOR MINEK JÖTT IDE????" Gondoltam megemlítem, hogy ezekkel a panaszokkal eredetileg a nőgyógyászatra akartam menni, de mégis úgy döntöttem, hogy inkább Őt bosszantom. Aztán inkább úgy döntöttem, hogy, csak ennyit mondok: "Mert beutalót kaptam a háziorvosomtól..." Erre - nem csökkentve a dühét, mert rendelési időben, az előre egyeztetett időpontban zavarni mertem Őt - közölte, hogy ezt a háziorvos is tudná kezelni, s nem kéne az Ő idejét rabolnom (!!) Mellesleg, a váró tök üres volt, nem tolongott senki, hogy vizsgálatra akarna menni. Mindegy, ide se jövök többet, mert úgy gondolom, hogy nem akarom a doktornőt legközelebb is megzavarni a semmit-tevésben. Azért az elgondolkodtatott, hogy szépen is néznénk ki, ha egy várandós kismama felkeresne, s miután bejelentette, hogy állapotos, én közölném, hogy akkor minek jött hozzám - t.i. a védőnőhöz....

Zsuzsi és Verka beszélgettek: 

V: - Kinek lesz karácsonykor a szülinapja?

Zs: - Hát Jézusnak!

V: - Tényleg! Akkor készítsünk Neki valami ajándékot! Szerinted milyen ajándéknak örülne Jézus?

Zs: - Hát a szeretetnek! Annak örül a legjobban! De tudod, úgy kéne csinálni, hogy Jézus ne vegye észre, s ne lássa meg, mert a meglepetést nem illik előre kinézni....

/A kép még 5 éve készült Zsuzsiról s Verkáról, de most nem találtam jobbat :) /

Találkozások

Hétfőn hosszas rágódás után mégis csak elmentem este Szentmisére. Köztudott, hogy nehezen mozdulok ki, ha idegen templomban kell misén részt vennem, de mivel nálunk reggel volt mise, ezért máshová kellett mennem. Azért írom, hogy 'kellett', mert a szívemben éreztem Jézus hívását. Mikor itthonról elindultam, még nem is sejtettem, hogy az Úr milyen nagy ajándékot készített elő számomra. Csak azt éreztem, hogy hosszú az út, sokat kell gyalogolni, s fáradt vagyok, jobb volna otthon pihennem. A templomba érve leültem, s az aznap ért fájdalmakon gondolkodtam - mondhatni, sebeimmel voltam elfoglalva. Majd elkezdődött a mise, s az evangéliumnál felkaptam a fejem: a kafarnaumi századosról szólt, aki hitt abban, hogy Jézusnak nem kell ahhoz fizikailag jelen lennie, hogy a szolgája meggyógyuljon. S onnantól folyamatosan egy mondat járt a fejemben: sed tantum dic verbo, et sanabitur anima mea. (hanem csak egy szóval mondd, s meggyógyul az én lelkem). Kérdeztem magamtól, hogy nekem van-e ekkora hitem? S bizony kicsit elszomorodtam... De Jézus nem késlekedett a vigasszal: 

a prédikáció minden szava gyógyító kenetként hatott, s éreztem, hogy szeretetem egyre nő Mesterem iránt. Kézzel foghatóvá vált Urunk jelenléte, főként mikor a pap az Eucharistiáról beszélt. Tudtam, hogy csak a Szentlélek beszélhet ilyen átéléssel Jézusunk Utolsó Vacsorájáról, melyben megtörte a kenyeret, s tanítványainak adta, s nekünk is. De elsőként az Atyának ajánlotta fel magát - a kenyér és bor színében - aki pedig visszaadta nekünk Jézust, hogy köztünk legyen, örökké. Annyira mélyen érintett a prédikáció szavaiból áradó Szentlélek, hogy be kellett csuknom a szememet. S akkor láttam magam előtt az Utolsó vacsora helyszínét, majd a Golgotát, ahol a Mester oldalából vér és víz fakadt. Láttam Őt az Emmauszi tanítványokkal, ahogy megtörte nekik a kenyeret, s erre felnyílt a szemük. 

S megláttam Őt aznap este az Átváltoztatáskor a Kenyér és Bor színe alatt, láttam, amint felemelkedik... s nekem csak a könnyeim folytak, s magamban ismételgettem: 

"Domine, non sum digmus ut intres sub tectum meum, sed tantum dic verbo et sanabitur anima mea."

Ma pedig egy gyönyörű koncerten vettem részt az esti mise után, ahol az Ave Maria érintett meg. Csukott szemmel hallgattam, ahogy az orgona és az ének hangja betölti a templomot. (Aki ismer, az tudja, hogy nekem a zene, az éneklés olyan fontos, mint a légvétel - nem tudok létezni zene nélkül) S ahogy hallgattam az volt az érzésem, hogy itt angyalok énekelnek. Szinte leírhatatlan érzések fogtak el, s tudtam: Az Úr jelen van, közöttünk van. Azt kívántam, bár örökké tartana az ének, mert most egy vagyok Urunkkal, s nem akarom, hogy ez az egység véget érjen. Elfeledtem a mai nap fájdalmait, nehézségeit, csak azt érzékeltem, hogy "Velünk az Isten".

 'Benedictus Deus in saecula!' Amen

A "jel"

Szombaton meghívást kaptunk egy esküvőre - legjobb barátnőm húga mondta ki a boldogító igent. S egy ilyen boldog esemény kapcsán mindenki arra számít, hogy vidámságban tölti együtt az időt. Nos, mi is így gondoltuk, de arra nem számítottunk, hogy kalandosra sikeredik az érkezés. A szertartás du. 4-kor kezdődött, s mi szokásunkhoz híven természetesen késésben voltunk, de azért a remény még élt bennünk, hogy hátha csúszás lesz a Házasságkötő teremnél. Újpest központnál a metróból a felszínre érkezvén hatalmas tömeggel találtuk szembe magunkat. El sem tudtuk képzelni, mi lehet a csődület oka, s miért van legalább 5-6 rendőrségi jármű, tűzoltó és mentő a helyszínen. Hatalmas kiabálás, petárdák robbanása, csuklyás alakok tömkelege s a rohamrendőrök jöttek felénk. Ezen a ponton kezdtem el félni. Kapaszkodtam a férjem kezébe, s azon imádkoztam, hogy épségben bejussunk a Városháza épületébe, amely előtt valami hatalmas lánggal égett (gondolom, eme kedves embereknek sikerült valamit felgyújtaniuk). Ezen a ponton férjem annyit mondott: "Ja, persze, ma lesz focimeccs." Igazándiból nem vigasztalt az a tudat, hogy most már tisztában vagyunk a rendbontás okával. Igyekeztünk kikerülni a rendbontókat, minél távolabb kerülni tőlük, mikor mellettünk úgy 3m-re becsapódott egy petárda, s csuklyás, zászlós alakok közeledtek felénk. Életemben nem is tudom mikor rettegtem így utoljára. Eszembe jutottak a gyermekeim, s nagyon örültem, hogy őket otthon hagytuk, s ezt a poklot nem kellett átélniük. Attól is féltem, hogy mi van, ha a banda egyik tagja ránk támad - csak azért mert velük szemben haladtunk. 

 Szememet becsukva, imádkozva haladtam tovább férjem oldalán, számolva a lépéseket, hogy mennyi van még hátra a Városháza bejáratáig. S a félelem mellett a lelkem mélyén egy halk hang ezt suttogta:

"Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, karjaimba zártalak, örökre enyém vagy..." 

Ekkor különös nyugalom árasztott el, s már biztosan tudtam, nem eshet bajunk, mert meg vagyunk jelölve a kereszt jelével homlokunkon, s maga az Úr lesz testőrünk, s nem engedi, hogy bántódásunk essék. Így is lett: néhány perc múlva sértetlenül léptük át a Városháza kapuját...

és eljött...

... a várva várt este. Sikerült eljutnom Szentmisére. Szép volt. De a legszebb vala az Eucharisztiában való találkozás. Megérintett. Annyira szomjaztam már Urunk áldozatában részesülni, hogy sikerült minden zavaró tényezőt kiiktatnom, s teljesen Urunknak szentelni minden percet, amit a templomban töltöttem. Ilyen is régen volt már, de örülök, hogy most sikerült. És még a keresztfiammal is találkoztam - ami külön öröm volt számomra...

várakozva

Hiányoznak a Szentmisék... Vasárnap voltam utoljára együtt ünnepelni Urunkkal, s máris hiányzik...Igaz, önhibámon kívül nem jött össze a találkozás Jézussal az eucharisztiában, mégis hiányzik. Talán ma este sikerül :) Már várom. 

Viszont jó volt énekelni tegnap az énekkarban... Szép lesz az Erzsébet-napi koncert, már most érzem...

Első napok

Elindultak a sulis napok, már úgy 1 hete. Volt izgalom, félelem, s lett betegség is. Verka lányom 1 hét iskola után újfent gaz vírusok által okozott torokgyulladásban szenved, s mivel a kedves gyermek keresztény nevelésben részesül, így ezt a kórokozót sikeresen megosztotta kishúgával is. Így mostan 2 mérsékelten beteg gyermekkel vagyok itthon. De legalább tegnap el tudtam menni a félév első gyakorlatára. Most egy nagy klinika gyermekágyas részlegén voltam, jövő héten pedig valamely más nőgyógyászati részlegen leszek. A tegnapi nap szép is volt és szomorú is. Láttam egész picurka emberkéket, akik közel 3 hónappal születtek előbb, mint kellett volna. Isten csodája, hogy még életben vannak... Alig többek fél kg-nál, s a combjuk is csak a hüvelykujjam vastagságának felelnek meg, de mindenük megvan, s küzdenek rendületlenül az életért. De volt ott egy időre született gyermek is, aki sajnos bizonyos fejlődési rendellenesség miatt már a Teremtőjével való találkozásra készül. Őt szomorú volt látnom, összeszorult a szívem... Ilyenkor adok igazán hálát a mi Urunknak, hogy 3 egészséges kislánnyal ajándékozott meg, s ezt a fájdalmat, melyet a haldokló gyermek szülei éreznek, nem mérte rám.

Öröm, hogy lányaim kedden részt vettek az első hittanórán. Különösen annak örülök, hogy Verka lányom le tudta győzni félelmét, s ígéretével ellentétben mégiscsak hajlandó volt a hittanórára elmenni. Mi a férjemmel majd októberben megyünk hittanra, kíváncsi vagyok, hogy leszünk-e többen is, illetve megmarad-e a házas csapat.

Viszont megtettem egy nagy lépést Jézus Urunk unszolására. Magam se hittem, hogy képes leszek rá, de Jézus szinte az ajkamra adta, amit kért tőlem. Hogy mi volt ez a nagy lépés? Hm... Ezt itt nem írnám le, de akit érdekel, privát emailben, vagy személyesen megkérdezheti, s válaszolni fogok rá :)

aug.20.

Sok év után tegnap úgy döntöttem, hogy kimegyek délután a Szt. István bazilikához az ünnepi szentmisére és körmenetre. Már több, mint 10 éve voltam kint eme jeles nap alkalmából utoljára. Persze ez sem ment olyan egyszerűen, mint gondoltam (én kis naív...).

Reggel szépen megterveztem  napot - gyerekek ellátása, főzés, s a többi házimunka - de a számításaimat Veronika lányom kétségbeesett kiabálása keresztülhúzta. Megijedvén a gyermek kiáltásától, kérdeztem, hogy mi történt. Erre kedves lányom vérző lábbal megjelent a szobában, s közölte, hogy belelépett a vasszerkezetbe, mely a gipszkartonlapokat volt hivatott megtartani. Az ijedség legyőzése után megtisztítottam a sebet, s megállapítottam, hogy ide bizony szakember kell, mert az én tudásom ehhez vajmi csekély... Nosza, gyorsan megnéztem a világhálón, hogy épp melyik az ügyeletes kórház sebészeti osztálya. (pediglen az eset történése előtt fél órával közöltem legkisebb lányommal, Zsuzsival, aki a szemem láttára hajtott végre egy hajmeresztő mutatványt a lakásban, hogy "Ma nem megyünk sebészetre, mert nem tudom melyik az ügyeletes kórház, s különben sem érünk ilyenekre rá...") Így szóval muszáj volt megtudnom Veronika ügyeskedése miatt... Nosza, lebonyolítottam pár telefont, s az egyik kedves testvérünk jóvoltából (köszönöm neki, ez úton is a segítséget) már robogtunk is az adott kórház felé. Szerencsére senki nem várt rajtunk kívül az orvosra, így viszonylag gyorsan sorra kerültünk, s kiderült, hogy szerencsére nincs akkora baj, mint amilyennek látszott. 

Ezután hazaérvén gyorsan megfőztem s láttam, hogy van még esélyem elindulni a Bazilikához, bár akkor már erősen vesztettem kezdeti lelkesedésemből. Így utólag nem bántam meg, hogy elmentem az ünnepi szentmisére. Különös volt számomra, hogy népünk vezetőivel vehettem részt közös szentmisén. Azt hiszem, ennek jelentőségét csak most értettem meg. Kicsit feszélyezett a tömeg, s féltem, hogy a pánik majd uralma alá hajt, de szerencsére ez nem következett be. Az Úrnak hála, nagyon jó helyen álltunk a mise alatt, s így mindent nyomon követhettem a szememmel is, nem csak a fülemmel. Jó volt sok ismerőst látni, s a körmeneten is énekelni. Úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok. S még "kanonizálni" is sikerült a szentmise alatt... Hogy hogyan? Ez úgy történt, hogy a Hitvallást sikerült kánonban, vagy ha úgy tetszik több szólamban együtt imádkozni a Bíboros Úrral, ugyanis mi egy kicsit a szöveg tekintetében lemaradtunk tőle, de azért az utolsó mondatok már egységben voltak :) :)

Mindenesetre a tanulságot levontam: 

1. Minden állami (piros betűs) ünnepen a lányaimat ezentúl karanténba fogom zárni, ugyanis az a kedvenc foglalatosságuk nagy ünnepeink kapcsán, hogy a sebészeti ügyeleteken szeretnek ünnepelni, megnövelvén ezzel ősz hajtincseim számát... (talán a betűk piros volta okozza, hogy kapcsolatot vélnek felfedezni a vér és az ünnep között, még nem tudom, de majd rájövök egyszer...legutóbb Pünkösdkor kellett sebészeti ügyeletre menni, előtte pedig húsvétkor....) 
2. Lehet, hogy el kéne végeznem az orvosi egyetemet is és sebészetre kellene szakosodnom, így megúsznám az állandó sebészeti ügyeletre való rohangászást...

A tüzijátékot - előzetes félelmeim miatt - itthonról néztük, s nem voltam hajlandó kimenni a gyerekekkel a Dunához, biztos, ami biztos alapon...

építkezési szünet

Már alakul, szépül, s látom a végét - mármint a lakás szépülésének. A "belső" építkezésben ellenben leálltam, ott most szünet van. Azzal nem haladtam, s annak nem látom végét. Túl sok az akadályozó tényező, túlságosan el vagyok fáradva. Mert a lakás átalakítás sok erőt igényel, s a "belső-lakás" építése még többet. S erre most nincs erőm, s eszközeim sem. Elfogytak a téglák, a festékek, most csupaszan állnak a falak. De még állnak. Mert az alapok tartják. S a spaletták, az ajtók zárva vannak, mert nem akarom látni a kinti világ csalárdságait. Persze, mondhatnátok, hogy nyissam ki a nyílászárószerkezeteket, mert biztosan kopog Valaki, de higgyétek el, hogy nem. Zeneis hallásom van, meghallanám, ha Valaki kopogtatna. Nem áll ott senki, s nem keres senki, hogy építőanyagot vagy segítő kezet ajánlana. Mert a romos épületet mindenki elkerüli. De majd ha egyszer felépül, akkor biztos jönnek majd megcsodálni, s hízelegni. Hisz ez mindig is így volt. Az emberek nem szeretnek segíteni az építkezésben... Persze, persze, vannak helyek, ahol adnak téglákat, festéket, sőt még talán erőt is, hogy el tudjam cipelni, de ahol eddig szereztem be az építőanyagokat, az a hely már üres, sivár, s mindenki idegen...

aktuális

Nem bújkálok, csak sok a dolog... Festés, lakásátalakítás. No meg mindjárt megint itt a sulikezdés :s 

S most nem csak a lakás alakul át, hanem a lélek is. Mármint az enyém. Talán megújul, talán az is kifestődik (ha igen, akkor remélem fehérre, már ha értitek... :) ) Talán eljön egyszer a beletörődés, s a béke is. Nem szeretem, ha minden körülmény megváltozik körülöttem... S most ezt élem meg. S várom a békét...

A rózsa

"A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat. - Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám vol...t. ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon. A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta: - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám."

S aki hagyja, hogy megszelidítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele... 

Magány a tömegben

Néha gondolkodom, hogy egy emberben hogy lehet ennyiféle érzés, melyek ráadásul egymás ellentettjei. Fájdalom, öröm, harag, szeretet, félelem, bátorság. S még ezek mellett olyanok is, amelyeket még nem tudok megfogalmazni. A változások mindig összezavarnak. Az állandóságban érzem biztonságban magam. Talán mert az egész életem a változásról szólt. 

Nem érzem jól magam ott, ahol vagyok. Ez már régóta érik bennem. Van otthonom, de még sincs. Ismerem a körülöttem lévő embereket már jó ideje, de mégsem. Idegenek. Nem vagyok otthon közöttük. Sokszor hallottam már őket beszélni, beszélgetni. Talán már nem is egyszer magam is beszélgettem velük, s mégis idegenek. Nem fogadtak be. Mint általános iskolában vagy a gimiben. Ott is mindig magányos voltam, mert nem tartoztam sehova. 25 éve ez kísér az életem szinte minden percében. Talán bennem van a hiba, hogy nem fogadnak el, s kívülálló vagyok. Talán erre lettem teremtve, hogy mindig egyedül legyek. Talán hiba volt a Teremtőnek megalkotnia. Mert nekem sehol nincs feladatom, nincs rám szükség, mindenhol felesleges vagyok. Ilyenből mint én, több millió van a földön. Nincs bennem különleges.  S mint ilyet, kitaszít magából a világ. Elmegyek, s tudom, senkinek nem fogok hiányozni.

Miért?

Jézus, miért mindig a fájdalomban jössz el? Miért mindig a fájdalomban tudatod jelenléted? Miért engeded, hogy megsebezzenek? Miért engeded a szenvedést? Miért engeded a fájdalmat? Most nagyon fáj a szívem, igen. Mert veszteség ért, mert megint elveszítek valakit, aki fontos nekem. Legalább Jézus, most ne hagyj el, maradj mellettem, s tarts meg a fájdalomban. Vond magadhoz fejemet, s töröld le könnyeim, s ölelj magadhoz, hogy ne érezzem a fájdalmat, s ne engedd, hogy elvesszek...

Szösszenetek

A "Kéz és láb"-hoz annyi folytatást írnék, hogy 4-re vizsgáztam végül sebészetből, s úgy, hogy a gyereksebészeti részt hibátlanra írtam :P Nyilván kellett hozzá a gyakorlati tapasztalás, melyet a lányok prezentáltak részemre :)

Még 4 vizsga van. De már most fáradt vagyok. Valahogyan ki kellene bírni még 17 napot. Aztán elvileg szabadság.

Megyek lelkigyakorlatra - kettőre is. Az egyik közösségi, a másik egyéni. Az egyénitől tartok kicsit. Nem tudom, mi lesz, hogy lesz, fogom-e bírni, s nem fog-e a pánikroham jelentkezni. Remélem, helyére kerülnek ezáltal dolgok, melyek most nagyon kuszák. Lelki fáradtság, azt hiszem. Csak furcsa ez az érzéketlenség, nem tudok mit kezdeni vele. Én nem ilyen voltam, s nem tudom, mi történt velem. Zavar. Talán sok volt a csalódás, talán a fájdalmak. Védekező mechanizmusnak mondaná a pszichológia.

S furcsák a gondolataim is. Burn out syndrome? Talán. Kellene a csend. Minden zaj zavar: a lányaim civakodása is és az énekek a misén is. Igaz, ez utóbbi másért zavar. Mert tudom, hogy mögötte hatalmi harcok vannak. Nem tűnik őszintének az énekes szolgálat, inkább szereplés-íze van. Ezért inkább már nem is járok a klasszikus kórusba. Nem szeretem ezt az örökös háborút a két énekkar között, s az állandó lealázó, becsmérlő megjegyzéseseket sem részükről - persze tisztelet a kivételnek, mert azért nem mindenki. De pont azok vislekedése és beszólása megalázó, akikről anno nem gondoltam volna. Mindenkire magas lóról néznek, holott alázat kellene ehhez a szolgálathoz, s elfogadás. A másik énekkar elfogadása. Zavar, hogy nincs egység, hanem széthúzás van. S így megtalálni Istent még nehezebb.

Kéz és láb

Érdekes egy hét volt. Hétfőn Verka lányommal kellett meglátogatnunk az egyik gyermekkórház sebészeti részlegét, mert némi tesó-bunyó következtében sikeresen eltörte az ujját. Sínbe tették. Gondoltam, jó, néha ilyen is kell. Közben készültem - már amennyire tudtam  - az éppen soron következő vizsgáimra, melyek közül az egyik csodával határos módon sikerült, de azt gondolom, az osztályzatomat nem földi szinten határozták meg, mert a gyermek miatt sok időm nem volt tanulni... Pénteken szülészetből vizsgáztam - jelesre. Ezért is hála a Teremtőnek. Aztán még eme csodálatosnak induló pénteki napon menvén nagyobbik csemetémért az iskolába, azzal szembesültem, hogy Biusom is sérülést szenvedett egy osztálytársa jóvoltából. Nosza - ha már úgyis benne vagyok, irány újra a sebészet. De gondoltam én, elég lesz az SZTK is, minek menjek messzebb, ráadásul nem is tudtam melyik gyermekkórház ügyel épp aznap... RTG, stb... törés nincs, de nem tudták kizárni az ízületi sérülés lehetőségét, így tovább irányítottak minket a gyermeksebészetre. Na, ezt jól megspóroltam... Ma elmentünk az ügyeletes gyermekkórházba - eleve oda akartam vinni a gyerkőcöt, mert úgyis járatos vagyok már ott, de nemcsak a gyermekeim révén, hanem iskolai gyakorlatok miatt is. Vizsgálat, s ítélet: bizony, sérült a térdízület, nosza tegyünk rá gipszet. Combtőtől bokáig... De ha már ott voltunk, Verka kezéről eltávolították a sínt, hogy ne kelljen hétfőn visszamennem vele... :) 

Kicsit mulatságos, nem? Na de a lényeg: pénteken vizsgázom felnőtt- és gyereksebészetből... Addig igyekszem vigyázni Zsuzsira, mielőtt még Ő is kitalál valami sebészeti esetet. Mert úgy látom, hogy a lányaim nem hiszik el rólam, hogy egyedül is fel tudok készülni a sebészet vizsgámra, mindenképpen valami gyakorlati dologgal szeretnének nekem segíteni, hogy a vizsgám sikeres legyen...

Jó lenne...

...elmélyülni, kicsit "Istenbe" fordulni. Az a fajta magány, mikor nem úgy érzed egyedül magad, hogy fáj az elhagyatottság, hanem az a fajta, mikor "ketten vagy": Teremtőd és Te magad.

A napok futószalagon telnek, tele a határidőnaplód, folytonosan rohansz, mégis úgy érzed, nem élsz igazán. Mint egy gép cselekszel, érzelmek nélkül. Csak az vezet, hogy 'túléld a napot' - nem pedig az, hogy Istenben 'megéld'. Várom a csendet. Mikor a Teremtőm, s én leszek csak. 

De talán az a nagy művészet, hogy a rohanásban is megtaláld Őt. Vár Rád. Talán a villamoson Vele szemben ülsz, vagy az utcán elhalad melletted. Talán meg is áll picit: észreveszed-e? De Te lehajtott fejjel, a következő napirendi ponton gondolkodva észre sem veszed. Lehet, hogy éppen a templomban térdel - s Te hangoskodsz mellette, beszélgetsz másokkal - zavarva Őt, aki csak arra vár, hogy térdelj le Te is. De lehet, hogy pont a gyermekeden keresztül közelít, s arra vár: szeresd. De Te ingerülten lerázod, hogy 'most dolgozom, majd később...' 

Uram, segíts, hogy megtaláljalak a rohanó mindennapokban is! S add meg, hogy észrevegyem azt a pár perc csendet, ami a legpörgősebb napokon is megadatik, hogy Neked tudjam szentelni magam újra és újra - mindörökké...

Gyémántok

Most úgy próbálok gondterheltségemen, fájdalmaimon úrrá lenni, hogy visszagondolok az elmúlt hét csodáira. Mikor éreztem Istenünk jelenlétét, szeretetét, mikor felemelt, mikor megvigasztalt... Íme, néhány apró gyémánt az elmúlt hét köznapjaiból:

Egy gondolat

Hétfő van, s én alapból nem szeretem a hétfőt. Az ilyen hétfőket pedig különösen nem. Gyakorlatra kellett mennem egy gyermekkórház sebészeti osztályára. Kicsit izgultam, de amúgy kíváncsi voltam, hogy vajon milyen lesz. Már az indulás is rosszul kezdődött. A hétfői csúcsforgalomban a szokásos 10perces út KöKire most 30percig tartott. Közben lökdöstek, rám léptek, mintha ott sem lennék. Elkéstem. Utálok késni... S a kórház... 3-an voltunk egy osztályra beosztva. Gondoltam, jó ez így, legalább nem vagyok egyedül. Erre közölte a főnővér, hogy egyikünknek fel kellene mennie az emeleti osztályra. Na, néma csend, mindenki a másikra néz, s reménykedik, hátha nem neki kell menni. Aztán mindenki rám néz... nem akartam...nagyon nem, de ezt várták tőlem. Dúlva-fúlva aztán fogtam magam s felmentem. Fent az emeleti osztályon dolgozó nővérek úgy viselkedtek velem, mintha nem is lennék ott, keresztül néztek rajtam, nem segítettek, ha kérdeztem, nem válaszoltak. s nem csinálhattam semmit sem - pedig volt előírt feladat, hogy mit KELL. Gondoltam, akkor beszélgetek az anyukákkal s a gyerekekkel legalább. Egy idő után azt is eluntam, s néztem: még 2,5órát kell kibírni. S közben dühöngtem, hogy én ezt nem csinálom tovább, mert ezt a megalázást nem vagyok hajlandó elviselni, otthagyom az egész iskolát is, mert semmit nem ér az egész... S akkor jött a gondolat, vékonyka, alig hallható suttogással: "Nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak?" Hu, na itt kezdtem összehúzni magam kicsire, de még nem volt vége: "Szeretsz engem? Szeretsz annyira, hogy tanulsz értem? Szeretsz-e annyira, hogy ezeket értem elviseled?" S a megsemmisülés részemről: "Uram, Te mindent tudsz. Azt is tudod, hogy szeretlek..."

Ölelj át!

Szerda. Nem igazán akartam bemenni a suliba, mert sok itthoni dologgal is el voltam maradva, legfeljebb a délután 4kor kezdődő angol órára, s arra is csak azért, mert muszáj volt. De összeszedtem magam, s bementem. Az első óra után közölték, hogy a következő óránk elmarad valami konferencia miatt. Remek - gondoltam - ezért jöttem be, hogy most negyed 12-től du 4-ig malmozzak... Ezzel az erővel elég lett volna 4-re bejönni. Na, mindegy, próbáltam hasznosan eltölteni az időt. Jött az angol óra. A tanárnő ki volt akadva valamiért - már alapból így jött be órát tartani. Aztán azon veszekedett, hogy miért csak 5-en vagyunk. (Mintha mi tehetnénk róla) Majd lehadart valami feladatot, amit senki nem értett, hogy miként kellene elvégezni, de hát próbálkoztunk. Felszólított engem a tanár, hogy olvassam fel azt a mondatot, amit írtam. Szabadkoztam, hogy úgysem jó, inkább nem olvasnám fel.. s próbált bíztatni, hogy biztosan jó, olvassam csak. Felolvastam. Majd a tanár leordította a fejem, hogy hogy lehetek ilyen béna, ilyen értelmetlen mondatot összehozni... Na, elment az életkedvem is...Az óra befejeztével örültem, hogy kiszabadultam a suli falai közül, s mentem az Örökimádás templomba misére. Közben elmeséltem Jézusnak, hogy most nagyon fáradt vagyok és kiborult, mert sok mindent kellett elviselnem. Majd még annyit hozzátettem: "Kérlek, szeretgess meg egy kicsit, ölelj magadhoz, mert szükségem van a szeretetedre, hogy fel tudjak állni s tovább tudjak menni" Odaértem a templomhoz, még időben, s nem késtem el. Majd láttam, gitáros mise lesz :) Ekkor már kezdtem örülni :) A misén pedig örömmel tapasztaltam, hogy az állandó részeket latinul éneklik (egy ideje nagyon szeretem a miséken latinul énekelni, mondani az állandó részeket. Nem tudom, miért, de ez valahogy közelebb visz Istenhez). Gyönyörű volt, annyira szépen énekeltek az ottani fiatalok, hogy egészen 'földön túli' élményem volt, mintha az angyalok kórusa énekelt volna. S jött a felajánlás. A kedvenc énekem. Ami már vagy fél éve sokat jelent nekem a szövege miatt főként. Alig hittem a fülemnek... Olyan átéléssel énekeltem, ahogy már rég nem, s közben néztem a feszületet, s arra gondoltam, milyen csodálatos Barátom van nekem. Éreztem ölelését, szeretetét. A szentáldozásban pedig rég nem tapasztalt egységet éreztem Jézussal; tényleg, mintha eggyé váltunk volna... Köszönöm, Uram!
S frissen, felüdülve, telve szeretettel indultam haza mise után.

A kérés

Barátnőm kisfiának (aki nemsokára a keresztfiam lesz) szüksége volt légzésfigyelő készülékre. Megígértem, hogy segítek neki szerezni. Beszéltem is egy másik ismerősömmel, akiről tudtam, hogy rendelkezik ilyen készülékkel, mert pár éve az ő kislányának is szüksége volt rá.Minden rendben is volt, megígérte, hogy szombaton elvihetem tőlük a készüléket. Aztán jött pénteken a telefon, hogy ne menjek mégsem, mert most nézték meg a légzésfigyelőt, s kiderült, hogy elromlott az évek alatt. Sebaj, gondoltam, próbálkozom tovább. Beszéltem egy másik barátnőmmel, akiről tudom, hogy az internetes baba-oldalakban nagyon otthon van, hogy adja meg nekem néhány ilyen oldal címét, hátha ott találok valamit. Erre ma, a fél 10-es mise után hívott telefonon ez a barátnőm, hogy bocsássak meg, elfelejtette elküldeni az általam kért oldalak címét, de "képzeljem el mi történt..." Mentek be mise után a sekrestyébe ruhákat bevinni és erre azt látják, hogy ott van bent az asztalon egy babáknak való légzésfigyelő készülék. Mondtuk is rögtön, hogy ez Isteni csoda. A férje megnézte, s kiderült: működőképes! De jött a kérdés: hogy jut ez el a keresztfiamhoz? S a válasz: Most elvisszük neki! Akkor én boldogan hívtam fel keresztfiam anyukáját, hogy "képzeld, mi történt..." S amikor ő megköszönte nekem a segítséget, mondtam neki, hogy az Úrnak köszönje, mert ez az Ő ajándéka.

Ilyenkor mindig rácsodálkozok Isten gondoskodására. Tényleg tudja, hogy mire van szükségünk, s azt megadja, ha kérjük...

A mise

Vasárnap. Fáradtan érkeztem az esti misére, mert végigdolgoztam a napot (igen, tudom, az Úr napját szenteld meg...sajna ez néha nem megy pihenéssel...) Erőm alig volt még ülni is. De nem baj. Énekelni kellett. S jött a szentlecke: "Az Isten letöröl szemükről minden könnyet..." Ekkor figyeltem fel. Mostanában sűrűn visszatér ez a mondat. S most megint aktuális, mert úgyis megbántott valaki... Kezdtem ébredezni - lelkileg. Majd jött a prédikáció. Rég nem hallottam 'atyánkat' ily átéléssel beszélni. Megragadott, tényleg. Különösen, amit a szeretetről - Jézus parancsáról - mondott. S belém villant: Jézus mindenét odaadta értem is. Nem hátrált meg, nem visszakozott, hogy 'persze, szeretlek, de azért annyira nem, hogy meg is haljak érted.' Ő komolyan vette, s meghalt - értem is. S nem vár mást tőlem/tőlünk sem. "Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket" Akárhányszor valami nehéz helyzet előtt állok, megkérdezi: "Szeretsz-e engem? Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én?" S majd, ha már nem homályosan, tükör által látom Őt, hanem színről színre, akkor felelnem kell neki. Vajon tudom-e azt mondani, hogy "Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy mindvégig szerettelek a földi életemben"? 

Mélyen érintett ez a mise, és más szívvel vettem részt ezután az áldozati részen is. Majd a szentáldozás pillanatában kimondtam: "Uram, bocsáss meg nekem hibáimért, mikor nem jól szerettem. Adj erőt, hogy úgy tudjak szeretni, ahogyan Te szeretsz engem"

emberek

"Az emberek fölöttébb furcsák" - ahogy a Kisherceg mondaná. Különbözünk - ez sokszor jó is, sokszor meg nehéz. Tudjuk egymást szeretni, s tudunk nagyon mély törést, fájdalmat is okozni egymásnak. 

Van, akire lehet számítani, van akiről TUDOD, hogy fontos vagy neki, szeret - s számodra is fontos az illető. Azt hiszem, ezt barátságnak hívjuk. Sajnos van olyan is, hogy számodra fontos az illető, s azt hiszed, hogy Te is az Ő számára, de csalódnod kell, mert magadra hagy, s nem érdekled. 

Most a napokban is volt alkalmam megtapasztalni, hogy milyen az igazi szeretet. Elfogad - minden állapotodban, s keres, hogy mi van veled, mert rég látott. S meg is mondja, hogy szeret. Fontos néha kimondani. Érdeklődik. Így könnyű őszintének lenni. S beszélgettünk. Megértette, hogy most nehéz számomra sok minden, nem utasított el, nem burkolózott a hallgatásba (mint egyesek). És ennek örültem. Kicsit feledtette velem azt a fájdalmat, hogy nem vagyok jó semmire és nincs szükség rám - amit viszont egy másik ember sugall felém az által, hogy elhagy, amikor szükségem lenne szeretetre. Hiába, már a régi bölcsek is megmondták: a bajban ismerszik meg az igazi barát. (Vagy latinul  - Donec eris felix multos numerabis amicos, tempora si fuerint, nubila solus eris.)

Vegyes ez az érzés. Jó is - mert felfedezem, hogy van, akinek fontos vagyok, legalább annyira, hogy válaszol, ha írok neki, s rossz is, mert tudom, megint olyan emberek okoztak csalódást, akiket barátnak véltem - s rá kellett jönnöm, hogy nem azok. S e miatt muszáj változtatni az életem bizonyos pontjain. Hogy miért? Hogy felejtsek, s megpróbáljak új életet kezdeni. Csak a sorozat-pofonokból nehéz felállni. De igyekszem majd azon emberek szeretetét magam előtt tartani, akik elfogadnak - így is, szeretnek - akkor is, ha a fájdalom ledönt a földre. S nem azt nézik, hogy nő vagyok vagy férfi, nem a hibáimat emlegetik, hanem csak egyszerűen: szeretnek. Köszönöm ezeket az embereket, akik megpróbálják elhitetni velem, hogy értékes ember vagyok. (fiatalabb koromban végig azt kellett megélnem, hogy nem vagyok értékes ember, mert a legközelebbi hozzátartozóm végig ezt sugallta felém) 

Nehéz felállni, de megfogom a BARÁTAIM kezét, s velük sikerülni fog - ezzel együtt felejteni azokat, akik csak ígérgetnek, s nem tesznek semmit, legfeljebb leszidnak, de leginkább csak elbújnak, hallgatnak, mikor szükségem lenne a segítségükre, s feledni azokat az embereket is, akik leráznak, s rugdosnak jobbra-balra mint valami focilabdát. Felejteni akarom őket. 

S megőrizni az IGAZ barátokat, az igazi drágaköveket...

nagyhét

Volt, aki hiányolt mostanában, miszerint, hogy nem írtam a blogba. Hát igen, krónikus időhiány. Most szünet van ugyan a suliban, de a tennivaló nem lett kevesebb. S itt a nagyhét is. Próba próba hátán, hogy minél szebb legyen a Szentmise, a liturgia. Remélem, az lesz. Mindenesetre a múlt pénteki ifjúsági keresztút szép volt. Megható volt hallgatnom énekkaros társaim imáit, elmélkedéseit az adott keresztúti állomással kapcsolatban. Szépek voltak az énekek is, jó volt együtt énekelni a többiekkel, s még jobb volt, hogy éreztették: szükség van rám. Ez öröm számomra. De most itt a nagyhét, s ahogy közeledik Nagycsütörtök, Nagypéntek, Nagyszombat egyre nő bennem a feszültség. Mert tudom, hogy a héten valami véget ér, s valami új kezdődik helyette...

A százszoros

Ma egész nap feszült voltam. Azon idegeskedtem, hogy nem fogok tudni eljutni misére. Végigböngésztem az iskolám közelében lévő templomok miserendjét, de nem találtam olyan időpontban szentmisét, amire odaérhettem volna. Ugyanis eredetileg 3/4 6-ig van órám ezeken a napokon, s mindenhol általában 6 órakor kezdődik a szentmise. A Ferenciek terén ugyan fél 7-kor kezdődik, de miután nekem az énekkarba is oda kellene érnem legalább fél 8-ig, így ezért ez nem jöhetett szóba. S kezdetét vette a vívódás, s az idegeskedés, hogy mit is tegyek első helyre. Mert az világos volt - ezek után - hogy vagy misére megyek, vagy énekkarra, mindkettő valószínűleg nem fog menni. Én a Szentmisét akartam választani. 

Egy templomot találtam, ahová talán pár perc késéssel oda tudtam volna érni, de ekkor Jézus közbeszólt... Az órám negyed órával előbb véget ért, s így el tudtam menni az Örökimádás templomba. 5 perccel 6 előtt már odaértem, s így volt alkalmam kicsit imádkozni is és kifújni magam a nagy rohanás után. S ahogy leültem, valami hihetetlen béke fogott el. Könnyek gyűltek a szememben, s egyre azt ismételgettem, hogy "Hála Jézus, hogy megpihenhetek a Te hajlékodban". 

Az igazi öröm csak eztán következett, mert kiderült, hogy az ottani gitáros kórus szolgál ezen a Szentmisén. S én akkor nagyon boldog lettem, hisz álmodni sem mertem, hogy a számomra oly sokat jelentő énekeket hallhatom majd. Én "csak" Istent akartam választani, hogy a Szentmisén találkozhassam Vele. S Ő úgy szeretett engem akkor, ahogyan nekem volt szükségem rá. ( Az evangélium is ezt mondta: 'Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben.Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.') S igen, én ekkor átéreztem Jézus szeretetét felém. Csodálatos Szentmisén vettem részt, s megtapasztaltam azt, hogy milyen, mikor Jézus felüdíti megfáradt lelkemet. 

S mi a százszoros? Hogy fél 8-ra odaértem az énekkarra is :):):):):)

elmélet és gyakorlat

Hétfőn voltam egy kórház belgyógyászati osztályán gyakorlaton. Először kicsit izgultam, hogy mit is fogok ott csinálni egy délelőttön át, de mikor már ott voltam, akkor azt tettem, amit éppen aktuálisan kellett. Több feladat szerepelt a listánkon, amik elvégzéséről természetesen igazolást kell bemutatni az iskola felé, s ezek között szerepelt a vérnyomásmérés is. A nővérke 2 szobát bízott rám, hogy ott mindenkinek mérjem meg a vérnyomását és rögzítsem is. Az egyik szobában feküdt egy idősebb bácsi (én akkor ki nem néztem volna belőle, hogy már 80 év felett jár), aki mondta, hogy ama bizonyos 'fehér köpeny' effektusban szenved, miszerint az első mérésnél mindig magas értéket szokott mutatni a mérőszerkezet. Megnyugtattam, hogy nem probléma, legfeljebb többször mérjük meg egymás után. Úgy alakult, hogy a 2. mérés is elég magas értéket mutatott, így megbeszéltük, hogy majd fél óra múlva újabb kísérletet teszünk, hátha addigra picit megnyugszik. Néztem az időt - egyéb teendők mellett - s már épp indultam volna vissza a bácsihoz megismételni a vérnyomásmérést, mikor láttam, hogy épp Ő közeledik hozzám. "Megjöttem, nővérke, most már megnyugodtam kicsit, mérheti is azt a vérnyomást" - mondta. S láss csodát, az érték már normális volt. De az igazi csoda csak ezután jött. A bácsi keresztet vetett, s hálát adott Istennek a jó eredmény miatt. Kérdeztem tőle, hogy milyen vallású - mert hogy én is hiszek Istenben - s Ő mondta, hogy katolikus. S ezzel egy több mint fél órás beszélgetés vette kezdetét. Rengeteget mesélt az életéről, foglalkozásáról (kiderült, hogy Ő is az egészségügyben dolgozott) s a múltjáról, azon belül is a keresztények üldözéséről, az ÁVO-ról. Mondta, hogy a hite nélkül nem bírta volna ki annak felét sem, amit nekem elmesélt. S mikor engem újabb feladathoz hívtak, a bácsi megköszönte, hogy szántam rá időt, mert olyan jó volt beszélgetni, s őrült, hogy valaki meghallgatta, s hálát ad Istennek, mert találkoztunk. Mélyen megrendültem a lelkem legmélyén, s örültem, hogy gyakorlatra válthattam azt, amit 2 hete Biblia órán hallottam - tudniilik a betegek lelki gondozásáról. Eddig mindig kicsit tartottam a kórházi szolgálattól, hogy mit is fogok én a betegeknek mondani, miről beszélgessek én számomra ismeretlen emberekkel. Sosem hittem, volna, hogy ez ennyire "egyszerű", ha Jézust tartom szem előtt, s Jézust próbálom meglátni a másik emberben. De hétfőn Jézus megmutatta, hogy mit kell tennem. S én hiszem, hogy ott és akkor Jézus ült velem szemben, s Őt hallgattam, s Vele beszélgettem.

A tanító...

Ezt a történetet szintén kaptam, s mély nyomott hagyott bennem. Vonja le ki-ki a konzekvenciát...

Sok évvel ezelőtt Mrs. Thompson 5. osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti.De ez lehetetlen volt, mert az első sorban egy Teddy nevű kisfiú olyan rendetlen és figyelmetlen volt, hogy Mrs. Thompson valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére a legrosszabb érdemjegyet írta.Egy napon Mrs. Thompson a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Teddy előző tanítóinak bejegyzésein.

-"Teddy tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Öröm a közelében lenni" -  írta első osztályos tanítója.

- Második osztályos tanítója ezt írta: "Teddy kitűnő tanuló, társai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálosan beteg. Az élet Teddy  számára valódi küzdelem lehet."

Harmadik osztályos tanítója ezt írta: "Édesanyja halála nagy megrázkódtatás a számára. Édesapja nem nagyon törődik vele, és otthoni élete valószínűleg hamarosan nehezen elviselhető lesz számára, ha nem történik valami változás az életében."

Negyedik osztályos tanítója ezt írta: "Teddy visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban."

Ezeket olvasva Mrs. Thompson ráébredt a problémára és elszégyellte magát. Még rosszabbul érezte magát amikor Karácsonyi ünnepén az osztályban  tanítványai fényes papírban, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, s köztük meglátta Teddy ajándékát a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva. Mrs. Thompson gondosan nyitotta ki Teddy csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyed üvegnyi parfüm volt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy felkiált: "Milyen szép karkötő!", és látták ahogy felveszi a karkötőt majd csuklójára cseppent a parfümből. Teddy Stoddard egy kicsit tovább maradt az  osztályban, hogy megszólíthassa: "Mrs. Thompson, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé." (Mrs.Thomson: Legalább egy órán keresztül sírt, amikor a gyerekek elmentek.)

Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket "tanítani". Mrs. Thompson különös figyelmet szentelt Teddynek.  Ahogy dolgozott vele,Teddy elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Teddy az osztály élére került, és hazugsága ellenére, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, Teddy  lett legkedvesebb diákja. 

Egy évvel később egy üzenetet talált Teddytől, amit az ajtó alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója.

Hat év múlt el, amikor egy újabb üzenetet kapott Teddytől. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen, és Mrs. Thompson még mindig a legjobb tanítója.

Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez. 

Még négy év telt el, és újra levél érkezett Teddytől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanítója, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr.Theodore F. Stoddard.

Azon a tavaszon újabb levél érkezett… Teddy leírta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül. Elmondta, hogy az édesapja már két évvel ezelőtt meghalt, és kérdezte, hogy Mrs. Thompson elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet. Természetesen Mrs. Thompson elfogadta a meghívást. A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára amire Teddy úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonyukkor viselte az édesanyja. 

Megölelték egymást, és Dr. Stoddard, Mrs.Thompson fülébe súgta, "Köszönöm,Mrs. Thompson, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, hogy segített nekem, megmutatta, hogy az életem érték." Mrs. Thompson könnyekkel a szemében visszasúgta: "Teddy tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani."

A legszebb emlék a szeretet, amit mások szívében hagyunk magunk után!

Ifjúsági mise

Tegnap ifjúsági mise volt nálunk. Nagyon ideges voltam, mert eléggé elszoktam attól, hogy énekelve, furulyázva szolgálok a miséken. Féltem, hogy elrontom a furulyakíséretet - ugyanis elfelejtettem azt a füzetemet magammal vinni, amelyben pontosan le vannak írva az egyes énekekhez tartozó kíséretek, s így kénytelen voltam emlékezetből játszani. Hála Urunknak, aki eszembe juttatta a dallamokat, s végül is csak egyszer hibáztam... :) S volt még valami, ami miatt elég feszült voltam: Az egyik lány megkért még szerdán, hogy írjak hozzak egy áldozás utáni imádságot. Kerestem többféle imakönyvben, de nem találtam megfelelőt, így úgy döntöttem, hogy magam írok egyet. Nagyon féltem, hátha nem fogja a többieket megérinteni, vagy kinevetnek, vagy kibeszélnek majd a hátam mögött, hogy milyen béna imádságot írtam. (Igen, tudom, ez gyerekes dolog, de sajnos krónikus önbizalomhiányban szenvedek). Végül erőt vettem magamon és kimentem áldozás után az ambóhoz elmondani az imádságot. Próbáltam egész szívemet beleadni az imádságba.

Aztán mise után ketten is szóltak, hogy küldjem el nekik az imádságot, mert nagyon tetszett nekik és megérintette őket... Igen, Jézustól most kaptam egy jelzést, hogy nem minden úgy van, ahogy én gondolom. Hálás vagyok Urunknak ezért a megerősítésért. 

Végezetül pedig az imádság:

Urunk, Jézus Krisztus!
Köszönöm, hogy itt vagy velünk. Soha nem lehetünk elég hálásak Neked azért, hogy eljöttél Hozzánk és megváltottál minket véred árán.
Mi sajnos sokszor elfeledkezünk Rólad, mert a világ sodrása magával
ragad bennünket. Nem látunk ki a terheink, feladataink mögül, csak
panaszkodunk és sóhajtozunk a megoldást keresve, pedig a megoldás Te magad vagy, mint ahogyan tanítottad is: "Jöjjetek hozzám mindannyian, akik nehéz terhet hordoztok, s én megkönnyítelek Titeket."
Sokszor aggodalmaskodunk és nyugtalan a mi szívünk, mert érezzük, hogy valami hiányzik az életünkből. S ezt a hiányt megpróbáljuk mindenféle e világi dologgal betölteni, ami nem hoz megnyugvást, hiszen valójában Téged keresünk, s azt a békét és nyugalmat, amit csak Te adhatsz nekünk.
Kérlek, Jézusunk, nyisd meg szívünket, hogy észrevegyünk Téged, s így
Benned találjuk meg nyugalmunkat! Amen

Vihar

Ma nem voltam misén. Mégis támad. Most máshogyan. Kezdem azt érezni, hogy ugyanott tartok, ahol 2 hónapja. A 'dackorszak'-nál, a 'nem-akarom' korszaknál. Olyan könnyű lenne feladni... Olyan könnyű lenne belesüppedni abba a látszólagos nyugalomba, amit el akar velem hitetni a Patás. "Ha feladod, majd megnyugszol és neked adom a békét. Csak imádj engem..." Nem lenne jó, ha behódolnék, mert én az Egy igaz Istent szolgálom, nem a sötétség fejedelmét. Mégis, csábít ennek a kétes 'nyugalom'-nak a gondolata. Nehéz most küzdeni ellene. Remélem, erősebb a kitartás most bennem, mint a múltkor.

Tegnap már 'behisztiztem' misén. Ugyanis már azt is kipróbáltam, hogy nem nézek fel átváltoztatáskor, mert ugye, ha a "szemed bűnre csábít..." akkor inkább nem akarok nézni vele. De ebbe meg majdnem belehaltam, mert nagyon vizuális típus vagyok s így nekem fontos "látni" az átváltoztatás pillanatait. Az olyan meghitt és nekem nagyon sokat jelent. Sokszor látom magam előtt ilyenkor az utolsó vacsora jelenetét, ahogy Jézus ül az asztal körül a tanítványokkal. És ott is, akkor is, több, mint 2000 évvel ezelőtt is jelen volt abban a pillanatban a Kísértő... Így én miért csodálkozom, ha a Szentmisére is betolakszik? Arra már rájöttem, hogy az erős bűnbánatot nem bírja, attól menekül. Csak az ember erre nem képes, hogy állandóan az érzelmeivel is bűnbánatot tartson, sokszor inkább értelmi dolog ez. Az érzelmek meg kegyelmi adományok. 

Szóval 'behisztiztem'. Dühös voltam én mindenkire abban a pillanatban, aztán szépen lecsendesedtem, ahogy közeledett a 'Találkozás pillanata'. Jézus lecsendesítette a bennem tomboló viharokat, ahogyan annak idején a tengert. S amikor magamhoz vettem Őt, minden újra egyszerű lett, s nem számított az, hogy 'láttam avagy nem'. A szívemmel tudtam, hogy ott van, jelen van, s velem van, s így már a Gonosznak nincs felettem hatalma.

Most is ezt próbálom magamban felidézni, hogy ellene tudjak mondani a Gonosznak...

a válaszok...

...ma sem érkeztek meg a tegnapi 'miért'-re. Pedig most nagyon fáradtnak érzem magam. Jó lenne békében élni, ha ezt a belső békét nem zavarná meg a folytonos küzdelem. Már előre félek a nagyböjttől - ha már most így támad, akkor mi lesz akkor... Jó, tudom, elég a mának a maga baja, a holnap majd gondoskodik. Ez igaz, csak ismerem magamat. Nem tudom, meddig fogok kitartani, hogy hol lesz az a pont, ahol az a vékony kis cérnaszál elszakad. Nem akarom, hogy így legyen, félreértés ne essék. Csak előre gondolkodom. Lehet, hogy talán bennem van a hiba, én közelítek rosszul a dolgokhoz, csak hát ez ismeretlen terep számomra. És nem is ismerek senkit, aki hasonló dolgokon ment volna keresztül, hogy megkérdezném: Ő mit tett ebben a helyzetben. Úgyhogy bizonyos fokig egyedül vagyok hagyva ezzel a 'kísértés' dologgal. Mert aki nem élt át hasonlót, az talán el sem hiszi, de legalábbis nem nagyon tud segíteni ebben a helyzetben. 

Azt hiszem, most a magány a legfájdalmasabb. Jézus Urunk is ettől szenvedett halála óráiban a legjobban, így Ő érti ezt. De jó lenne, itthon is beszélgetni a párommal - ha nem is konkrétan a mostani helyzetről, de lelki dolgokról, Istenről, de sajnos nem igazán lehet rávenni Őt a lelkizésre. Persze, biztosan ez nem rosszindulat részéről, hanem csak az, hogy más természetű emberek vagyunk. A  rossz csak az ebben az egészben, hogy ettől eléggé szenvedek. Mert azt látom kívülről, hogy más emberekre mindig van ideje, velük tud beszélgetni - akár órákon át, rám pedig 5 perce sincs. Kezdem megérteni ama éneket, melynek egyik mondata az, hogy "a bajban lelkem társtalan..." Tudom, tudom, ajánljam fel másokért, s akkor értékes lesz e szenvedés. Megtehetem, persze, csak ettől számomra a magány érzete nem múlik el. Lehet, hogy ez önzés, de sajnos nem vagyok szent, emberi természettel rendelkezem. 

Szinte már előre tudom a hozzászólások tartalmát evvel a bejegyzéssel kapcsolatban - már ha érkezik egyáltalán. De nem is lényeges, főként azért írom le, mert ki kell írnom magamból. Megoldás, válasz úgy sincs.

harcok 2.

Ma folytatódott... Kínszenvedés, fájdalom - de legalább Krisztussal együtt szögeztek keresztre. Nem igazán tudom, miért van ez - miért engedi meg Isten ennyire a kísértést. Biztos van rá magyarázat, csak még nem látom. Talán most az a legtöbb, amit tehetek, hogy elfogadom ezt a helyzetet (nem, nem belenyugszom, csak elfogadom!) s megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle. Végül is, egy előnye máris látható: rendszeresen imádkozom... (no, tudok én rendszeresen imádkozni, csak fenyegetni kell a patással :) ) Viccet félretéve - mert már jobb híján csak poénkodni tudok ezen a rendszeres megkísértettségemen, ami valamiféle védekezés is - ennek tényleg örülök. Újra 'beszélő viszonyban' vagyok Istennel. Az a jó, hogy most több erőt érzek magamban, mint régebben, hasonló helyzetekben - nyilván a rendszeres imádságnak köszönhetően, hisz így Isten tud segíteni, s biztosít felőle, hogy nem vagyok egyedül. 

Azért néha sikerül meginognom, s elkeserednem. De az Úr kegyelmének hála, eddig mindig kikeveredtem ezekből a megingásokból. Remélem, most is így lesz. Azért a Szentmisék sokat segítenek, még akkor is, ha mise közben néha kirohannék a templomból vagy épp a sírás fojtogat, mint ma is például. Mert Jézus mindig azt sugallja - még ha csak suttogva is hallom - hogy 'ne félj, van remény, mert itt vagyok veled...'

harcok

Nem tudok most aludni. Sok minden jár a fejemben, főképp a mai nap történései. Pedig szépen indult ez a nap - békével, szeretettel. Mamáékhoz menet, utazván a tömegközlekedési eszközön, nagyon közel éreztem magamhoz az Urat. Nehéz elmondani - leírni, miben nyilvánult ez meg, de az érzésre emlékszem. Ültem, s Jézus jutott eszembe, s az, hogy Ő szolgálni jött. Akkor úgy örültem, hogy most én is szolgálni megyek, s most ebben egy lehetek Vele. Amolyan 'Ő énbennem, s én Őbenne' érzetem volt. És ezért hála, mert ritkán tapasztalok ilyesmit. Vártam már a Szentmisét - hogy ebben a formában is találkozzak Istennel. Egy ideig jó is volt, aztán elromlott. Megint jött a kísértő, s megint győzelmet aratott. Sikerült megint a félelmet a szívembe tennie, s a magány érzetét. Akkor úgy elszontyolodtam. Pedig azt hittem, hogy ennek már vége, s nem lesz több ilyen, s mégis. Úgy látszik, ez örök harc, melynek sosincs vége. S mindig a legszebb, legszentebb pillanatokat teszi tönkre. Persze, lehet mondani, miért hagyom. Nem hagyom, csak gyenge vagyok, s váratlanul ért. Nem baj, Patás, a háborút még nem nyerted meg...

Támadhatsz, de míg Te egyedül vagy, addig a világ Ura velem van, s Ő már egyszer győzelmet aratott feletted. Azt hiszed, hagyni fogja, hogy egyedül küzdjek? Azt hiszed, hagyni fogja, hogy elvesszek? Ha ezt gondolod, tévedsz. Isten felett nincs hatalmad, mert az Úr megígérte: "Harcolnak majd ellened, de nem bírnak veled; mert én veled vagyok, -- mondja az Úr, -- hogy megmentselek téged." (Jer.1.19.)

Nem tudhatod...

Ezt a történetet magam is kaptam, s inkább a tanulsága miatt írom le. Nagy rajtunk a felelősség a másik iránt - mint a történet is mutatni fogja.

Egy nap, mikor elsős voltam a gimiben, egy srácot láttam az osztályomból hazafelé gyalogolni. Kyle-nak hívták. Úgy tűnt, mintha az összes könyvét cipelte volna. Azt gondoltam magamban: „Miért vinné haza valaki az összes könyvét pénteken? Biztos egy eminens”. Kellemes hétvégét terveztem (bulik és focimeccsek a haverokkal), így hát megráztam a vállamat, és továbbmentem. Ahogy sétáltam, láttam, hogy egy csapat fiú közeledik felé. Odafutottak hozzá, kiverték a könyveit a kezéből és elgáncsolták úgy, hogy teljesen piszkos lett a ruhája. A szemüvege lerepült és körülbelül 3 méterre a füvön landolt. Felnézett, s a szeme kimondhatatlan szomorúságot tükrözött.  Odasiettem hozzá, és ahogy a szemüvegéért kúszott, könnyeket láttam a szemében. Ahogy átnyújtottam a szemüvegét, vigasztalni próbáltam: „Azok a srácok csirkefogók, igazán büntetést érdemelnének.”. Rám nézett és így szólt: „Köszönöm”. Hatalmas mosoly ragyogott az arcán. Azon mosolyok egyike volt, amely igazi hálát tükrözött. 

Segítettem neki felszedni a könyveit, és megkérdeztem, hol lakik. Kiderült, hogy nem messze tőlem. Furcsa volt, hogy soha nem láttam errefelé eddig, mire azt válaszolta, hogy magántanuló volt. Soha nem barátkoztam magántanulóval ezelőtt. Egész hazafelé vezető úton beszélgettünk, segítettem vinni a könyveit. Igazán aranyos srácnak találtam. Megkérdeztem, hogy akar-e szombaton velem és a barátaimmal focizni, ő igent mondott.  Egész hétvégén együtt voltunk és minél inkább megismertem Kyle-t annál jobban megszerettem őt, akárcsak a barátaim.
Eljött a hétfő reggel és Kyle ugyancsak hatalmas könyv halommal igyekezett az iskola felé.

Megállítottam, majd így szóltam: „Hé fiú, igazán komoly izmaid lehetnek, ha minden nap egy rakás könyvvel cipelsz”. Ő csak mosolygott, és átadta a könyvek felét nekem. A következő négy évben Kyle és én a legjobb barátokká váltunk. Amikor végzősök lettünk, mindketten a főiskolán kezdtünk gondolkozni. Kyle Georgetown mellett döntött, és Duke-ba készültem.

Tudtam, hogy mindig barátok leszünk és a távolság soha nem fog gondot okozni. Ő orvosnak készült, nekem pedig jó esélyeim voltak a fociösztöndíjra.
Kyle mondta a búcsúbeszédet az osztályunkból. Nagyon örültem neki, én nem tudtam volna kiállni oda, és beszélni.

Eljött a várva várt nap. Kyle-t figyeltem. Nagyszerűen festett. Egyike volt azon srácoknak, akik önmagukra találtak a gimnázium évei alatt. Az arca kikerekedett és valóban jól állt neki a szemüveg. Sokkal több randevúja volt mint nekem. Néha tényleg féltékeny voltam rá. 

Ez is egy ilyen nap volt. Láttam rajta, hogy ideges a beszéde miatt. Szóval barátságosan hátba veregettem és bátorítottam: „Hé fiú, nagyszerű leszel”. Ugyanolyan hálásan nézett rám, mint első találkozásunkkor és mosolygott.
„Köszönöm” – mondta, majd megköszörülte a torkát és belekezdett beszédébe.

„Nagyszerű alkalom ez most arra, hogy köszönetet mondjunk mindazoknak, akik átsegítettek ezeken az éveken. A szüleinknek, tanárainknak, testvéreinknek, talán az edzőnek, de leginkább a barátainknak.
Azért vagyok most itt, hogy elmondjam nektek: az, hogy barátja vagy valakinek, a legnagyobb ajándék, amit csak adhatsz neki.  Most elmondok egy történetet”:
Csak figyeltem a barátomat, és hihetetlenkedve hallgattam, ahogy elmondja a legelső napot, amikor találkoztunk.
Azt tervezte, hogy véget vet az életének a hétvégén. Elmondta, hogy kipakolta az öltözőszekrényét, hogy az anyukájának később ne kelljen megtennie, és az egészet összeszedte és vitte haza.  

Ekkor rám nézett, és kicsit elmosolyodott. „Hála az égnek, megmenekültem. Megmentett a barátom attól, hogy megtegyem a kimondhatatlant.” Hallottam, hogy csodálkozással teljes moraj fut végig a tömegen, ahogy ez a jóképű és népszerű srác a leggyengébb pillanatáról beszélt nekünk. Láttam, ahogy az édesanyja és édesapja engem néznek és ugyanazzal a hálás mosollyal mosolyognak rám.  

Hálaadás

Igaz, már jócskán beköszöntött az új esztendő, de csak most van időm leülni, s írásba is adni azt, ami miatt hála és köszönet van bennem Urunknak.

Először is azt köszönöm, hogy megőrzött engem a múlt évben is. Sok kísértés ért, sok fájdalom, de az Úré vagyok. Sosem engedett át erőmön felül a kísértőnek.

Köszönöm azt is, hogy sok jó döntést tudtam meghozni és vezetett engem a helyes úton (pl. mertem váltani lelkivezetőt, s így a Teremtőmhöz újra közelebb kerülhettem; vagy hallgattam a belső hangra, s így nagylányom már 3 hónapja új iskolába jár, ahol rengeteget fejlődött minden értelemben - pl. 2 egész jeggyel javult a tanulmányi előmenetele és ahol lelkileg, érzelmileg jól érzi magát)

Hálát adok a barátságokért - főként az igaz barátokért, akik mellettem állnak - álltak még a legsötétebb napokban is.

Különösen nagy hála van bennem azért, hogy Isten eszköze lehettem, segíthettem kicsit az "elveszett bárányoknak" hazatalálni.

Hála a fájdalmakért - melyek erősítettek, s rávezettek arra, hogy az Úrra mindig számíthatok.

Hála a kísértésekért is, mert ugyan sokszor elbuktam, de ezek által is megtapasztalhattam Istenünk szeretetét, kegyelmét, irgalmát.

Hála minden könnycseppért - különösen azokért a könnycseppekért, melyeket azért hullajtottam, mert bizonyos sebek gyógyulni kezdtek általuk, s így újra megtapasztalhattam Istenünk vigasztalását.

Hála a keresztemért, mert tudom, hogy olyan terheket hordozok, melyek rám lettek méretezve, s így Jézust tudom követni ("Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és úgy kövessen")

Hála minden énekért, dallamért, melyek megtartottak a nehéz időkben is.

Hála minden üzenetért, melyet Urunktól kaptam, hogy megerősítsen.

S mi az én Újévi fogadalmam? Csak annyi, hogy törekszem jobbnak lenni, mint az elmúlt esztendőben voltam.

A legnagyobb ajándék, amit Urunktól kaptam:

" Dum médium siléntium tenérent ómnia, et nox in suo cursu médium iter habéret, omnipotens sermo tuus, Dómine, de caelis a regnálibus sédibus venit"

azaz: "Mikor mély csend borított be mindent, s az éjszaka útjának felénél tartott, akkor jött el, ó Urunk, mindenható Igéd királyi székedből"