kórházi napok

Előzőekben írtam, hogy kórházba kerültem. Erről írnék most pár tapasztalatot. Mikor bekerültem, mondták, hogy két idős nénivel kerülök majd egy szobába. Nem igazán bántam - én szeretem az idős embereket. Utóbb kiderült: Ők sem bánták, hogy engem kaptak szobatársnak, mert Ők meg a fiatalokat szeretik :) Sokat beszélgettem velük az ott töltött kis idő alatt. Voltak elég mély beszélgetések is az aktuálisan "itt fáj, ott fáj, itt szúr..." mellett is. Éreztem, hogy szükségük volt arra, hogy valakinek elmondhassák fájdalmaikat, örömeiket, amik az életükben érték őket. Én szívesen hallgattam a történeteket. Beszéltünk az imádságról is - örültek, hogy hívő ember vagyok. Az egyik nénit (hozzátenném, 89 éves volt) kiderült, hogy utókezelésre tovább fogják szállítani majd a rehabilitációs osztályra. Szegény, nagyon félt. Sírt, hogy Ő nem akar odamenni, mert szerinte oda csak meghalni viszik az embereket. Alig tudtuk megnyugtatni. Szerencsére, nekem van tapasztalatom azzal a rehabilitációs osztállyal kapcsolatban (hisz nagypapám idén már ötödször fekszik ott), így tudtam neki pozitív dolgokat mondani. A lánya mikor egyik látogatása után elment, megkért, hogy beszéljek már az anyukájával arról a rehabilitációs kórházról részletesebben, hátha nekem elhiszi, hogy ott segítik felgyógyulni az embereket, mert állítása szerint engem nagyon megkedvelt. Megtettem, amit kért, többek közt azt is elmondtam annak a néninek, hogy a nővérek nagyon kedvesek, aranyosak és a nagypapám jelenleg is ott van, akit úgyis gyakran látogatok, és ha gondolja, Őt is szívesen meglátogatnám egy-egy ilyen alkalommal. Erre szegény sírva fakadt, hogy mennyire örül, meg köszöni, hogy ezeket elmondtam és tényleg megköszönné, ha meglátogatnám majd Őt is. Innentől kezdve már egészen máshogy beszélt a rehabilitációs osztályról. Este szegény panaszkodott, hogy nagyon fáj a válla. Felajánlottam, hogy bekenem neki szívesen. Közben beszélgettünk még a nagyszüleimről, akiket öcsémmel már évek óta igyekszünk gondozni. Csodálkozott, hogy vannak még fiatalok, akik nem hagyják el a nagyszülőket, hanem lehetőségeikhez mérten támogatják őket. Másnap engem hazaengedtek a kórházból. Ili néni sírva fakadt, hogy engem Ő úgy megszeretett és köszöni nekem, hogy ennyire törődtem vele és ez neki nagyon sokat jelentett. Tényleg megható volt... alig 48 órát töltöttünk együtt... Úgy látszik, Jézus engem most Ili nénihez küldött, hogy az Úr eszközeként segítsek, amiben tudok. Beteglátogatás - betegként...Most jöttem rá, hogy így is lehet. Nem azt várni, hogy most engem látogassanak, hanem ilyenkor is én lépjek a másik betegtársam felé. Betegként is Isten eszköze lenni másoknak. Mert akármekkora fájdalmunk is van, biztosan találunk olyan embereket magunk körül, akiknek szüksége van ránk, mert nekik akkor, abban a pillanatban, nagyobb a szenvedésük és jobban ki vannak éhezve a szeretetre, mint mi...