Sok év után tegnap úgy döntöttem, hogy kimegyek délután a Szt. István bazilikához az ünnepi szentmisére és körmenetre. Már több, mint 10 éve voltam kint eme jeles nap alkalmából utoljára. Persze ez sem ment olyan egyszerűen, mint gondoltam (én kis naív...).
Reggel szépen megterveztem napot - gyerekek ellátása, főzés, s a többi házimunka - de a számításaimat Veronika lányom kétségbeesett kiabálása keresztülhúzta. Megijedvén a gyermek kiáltásától, kérdeztem, hogy mi történt. Erre kedves lányom vérző lábbal megjelent a szobában, s közölte, hogy belelépett a vasszerkezetbe, mely a gipszkartonlapokat volt hivatott megtartani. Az ijedség legyőzése után megtisztítottam a sebet, s megállapítottam, hogy ide bizony szakember kell, mert az én tudásom ehhez vajmi csekély... Nosza, gyorsan megnéztem a világhálón, hogy épp melyik az ügyeletes kórház sebészeti osztálya. (pediglen az eset történése előtt fél órával közöltem legkisebb lányommal, Zsuzsival, aki a szemem láttára hajtott végre egy hajmeresztő mutatványt a lakásban, hogy "Ma nem megyünk sebészetre, mert nem tudom melyik az ügyeletes kórház, s különben sem érünk ilyenekre rá...") Így szóval muszáj volt megtudnom Veronika ügyeskedése miatt... Nosza, lebonyolítottam pár telefont, s az egyik kedves testvérünk jóvoltából (köszönöm neki, ez úton is a segítséget) már robogtunk is az adott kórház felé. Szerencsére senki nem várt rajtunk kívül az orvosra, így viszonylag gyorsan sorra kerültünk, s kiderült, hogy szerencsére nincs akkora baj, mint amilyennek látszott.
Ezután hazaérvén gyorsan megfőztem s láttam, hogy van még esélyem elindulni a Bazilikához, bár akkor már erősen vesztettem kezdeti lelkesedésemből. Így utólag nem bántam meg, hogy elmentem az ünnepi szentmisére. Különös volt számomra, hogy népünk vezetőivel vehettem részt közös szentmisén. Azt hiszem, ennek jelentőségét csak most értettem meg. Kicsit feszélyezett a tömeg, s féltem, hogy a pánik majd uralma alá hajt, de szerencsére ez nem következett be. Az Úrnak hála, nagyon jó helyen álltunk a mise alatt, s így mindent nyomon követhettem a szememmel is, nem csak a fülemmel. Jó volt sok ismerőst látni, s a körmeneten is énekelni. Úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok. S még "kanonizálni" is sikerült a szentmise alatt... Hogy hogyan? Ez úgy történt, hogy a Hitvallást sikerült kánonban, vagy ha úgy tetszik több szólamban együtt imádkozni a Bíboros Úrral, ugyanis mi egy kicsit a szöveg tekintetében lemaradtunk tőle, de azért az utolsó mondatok már egységben voltak :) :)
Mindenesetre a tanulságot levontam:
- Minden állami (piros betűs) ünnepen a lányaimat ezentúl karanténba fogom zárni, ugyanis az a kedvenc foglalatosságuk nagy ünnepeink kapcsán, hogy a sebészeti ügyeleteken szeretnek ünnepelni, megnövelvén ezzel ősz hajtincseim számát... (talán a betűk piros volta okozza, hogy kapcsolatot vélnek felfedezni a vér és az ünnep között, még nem tudom, de majd rájövök egyszer...legutóbb Pünkösdkor kellett sebészeti ügyeletre menni, előtte pedig húsvétkor....)
- Lehet, hogy el kéne végeznem az orvosi egyetemet is és sebészetre kellene szakosodnom, így megúsznám az állandó sebészeti ügyeletre való rohangászást...
A tüzijátékot - előzetes félelmeim miatt - itthonról néztük, s nem voltam hajlandó kimenni a gyerekekkel a Dunához, biztos, ami biztos alapon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése