Ma folytatódott... Kínszenvedés, fájdalom - de legalább Krisztussal együtt szögeztek keresztre. Nem igazán tudom, miért van ez - miért engedi meg Isten ennyire a kísértést. Biztos van rá magyarázat, csak még nem látom. Talán most az a legtöbb, amit tehetek, hogy elfogadom ezt a helyzetet (nem, nem belenyugszom, csak elfogadom!) s megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle. Végül is, egy előnye máris látható: rendszeresen imádkozom... (no, tudok én rendszeresen imádkozni, csak fenyegetni kell a patással :) ) Viccet félretéve - mert már jobb híján csak poénkodni tudok ezen a rendszeres megkísértettségemen, ami valamiféle védekezés is - ennek tényleg örülök. Újra 'beszélő viszonyban' vagyok Istennel. Az a jó, hogy most több erőt érzek magamban, mint régebben, hasonló helyzetekben - nyilván a rendszeres imádságnak köszönhetően, hisz így Isten tud segíteni, s biztosít felőle, hogy nem vagyok egyedül.
Azért néha sikerül meginognom, s elkeserednem. De az Úr kegyelmének hála, eddig mindig kikeveredtem ezekből a megingásokból. Remélem, most is így lesz. Azért a Szentmisék sokat segítenek, még akkor is, ha mise közben néha kirohannék a templomból vagy épp a sírás fojtogat, mint ma is például. Mert Jézus mindig azt sugallja - még ha csak suttogva is hallom - hogy 'ne félj, van remény, mert itt vagyok veled...'
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése