Nem tudhatod...

Ezt a történetet magam is kaptam, s inkább a tanulsága miatt írom le. Nagy rajtunk a felelősség a másik iránt - mint a történet is mutatni fogja.

Egy nap, mikor elsős voltam a gimiben, egy srácot láttam az osztályomból hazafelé gyalogolni. Kyle-nak hívták. Úgy tűnt, mintha az összes könyvét cipelte volna. Azt gondoltam magamban: „Miért vinné haza valaki az összes könyvét pénteken? Biztos egy eminens”. Kellemes hétvégét terveztem (bulik és focimeccsek a haverokkal), így hát megráztam a vállamat, és továbbmentem. Ahogy sétáltam, láttam, hogy egy csapat fiú közeledik felé. Odafutottak hozzá, kiverték a könyveit a kezéből és elgáncsolták úgy, hogy teljesen piszkos lett a ruhája. A szemüvege lerepült és körülbelül 3 méterre a füvön landolt. Felnézett, s a szeme kimondhatatlan szomorúságot tükrözött.  Odasiettem hozzá, és ahogy a szemüvegéért kúszott, könnyeket láttam a szemében. Ahogy átnyújtottam a szemüvegét, vigasztalni próbáltam: „Azok a srácok csirkefogók, igazán büntetést érdemelnének.”. Rám nézett és így szólt: „Köszönöm”. Hatalmas mosoly ragyogott az arcán. Azon mosolyok egyike volt, amely igazi hálát tükrözött. 

Segítettem neki felszedni a könyveit, és megkérdeztem, hol lakik. Kiderült, hogy nem messze tőlem. Furcsa volt, hogy soha nem láttam errefelé eddig, mire azt válaszolta, hogy magántanuló volt. Soha nem barátkoztam magántanulóval ezelőtt. Egész hazafelé vezető úton beszélgettünk, segítettem vinni a könyveit. Igazán aranyos srácnak találtam. Megkérdeztem, hogy akar-e szombaton velem és a barátaimmal focizni, ő igent mondott.  Egész hétvégén együtt voltunk és minél inkább megismertem Kyle-t annál jobban megszerettem őt, akárcsak a barátaim.
Eljött a hétfő reggel és Kyle ugyancsak hatalmas könyv halommal igyekezett az iskola felé.

Megállítottam, majd így szóltam: „Hé fiú, igazán komoly izmaid lehetnek, ha minden nap egy rakás könyvvel cipelsz”. Ő csak mosolygott, és átadta a könyvek felét nekem. A következő négy évben Kyle és én a legjobb barátokká váltunk. Amikor végzősök lettünk, mindketten a főiskolán kezdtünk gondolkozni. Kyle Georgetown mellett döntött, és Duke-ba készültem.

Tudtam, hogy mindig barátok leszünk és a távolság soha nem fog gondot okozni. Ő orvosnak készült, nekem pedig jó esélyeim voltak a fociösztöndíjra.
Kyle mondta a búcsúbeszédet az osztályunkból. Nagyon örültem neki, én nem tudtam volna kiállni oda, és beszélni.

Eljött a várva várt nap. Kyle-t figyeltem. Nagyszerűen festett. Egyike volt azon srácoknak, akik önmagukra találtak a gimnázium évei alatt. Az arca kikerekedett és valóban jól állt neki a szemüveg. Sokkal több randevúja volt mint nekem. Néha tényleg féltékeny voltam rá. 

Ez is egy ilyen nap volt. Láttam rajta, hogy ideges a beszéde miatt. Szóval barátságosan hátba veregettem és bátorítottam: „Hé fiú, nagyszerű leszel”. Ugyanolyan hálásan nézett rám, mint első találkozásunkkor és mosolygott.
„Köszönöm” – mondta, majd megköszörülte a torkát és belekezdett beszédébe.

„Nagyszerű alkalom ez most arra, hogy köszönetet mondjunk mindazoknak, akik átsegítettek ezeken az éveken. A szüleinknek, tanárainknak, testvéreinknek, talán az edzőnek, de leginkább a barátainknak.
Azért vagyok most itt, hogy elmondjam nektek: az, hogy barátja vagy valakinek, a legnagyobb ajándék, amit csak adhatsz neki.  Most elmondok egy történetet”:
Csak figyeltem a barátomat, és hihetetlenkedve hallgattam, ahogy elmondja a legelső napot, amikor találkoztunk.
Azt tervezte, hogy véget vet az életének a hétvégén. Elmondta, hogy kipakolta az öltözőszekrényét, hogy az anyukájának később ne kelljen megtennie, és az egészet összeszedte és vitte haza.  

Ekkor rám nézett, és kicsit elmosolyodott. „Hála az égnek, megmenekültem. Megmentett a barátom attól, hogy megtegyem a kimondhatatlant.” Hallottam, hogy csodálkozással teljes moraj fut végig a tömegen, ahogy ez a jóképű és népszerű srác a leggyengébb pillanatáról beszélt nekünk. Láttam, ahogy az édesanyja és édesapja engem néznek és ugyanazzal a hálás mosollyal mosolyognak rám.