Gyémántok

Most úgy próbálok gondterheltségemen, fájdalmaimon úrrá lenni, hogy visszagondolok az elmúlt hét csodáira. Mikor éreztem Istenünk jelenlétét, szeretetét, mikor felemelt, mikor megvigasztalt... Íme, néhány apró gyémánt az elmúlt hét köznapjaiból:

Egy gondolat

Hétfő van, s én alapból nem szeretem a hétfőt. Az ilyen hétfőket pedig különösen nem. Gyakorlatra kellett mennem egy gyermekkórház sebészeti osztályára. Kicsit izgultam, de amúgy kíváncsi voltam, hogy vajon milyen lesz. Már az indulás is rosszul kezdődött. A hétfői csúcsforgalomban a szokásos 10perces út KöKire most 30percig tartott. Közben lökdöstek, rám léptek, mintha ott sem lennék. Elkéstem. Utálok késni... S a kórház... 3-an voltunk egy osztályra beosztva. Gondoltam, jó ez így, legalább nem vagyok egyedül. Erre közölte a főnővér, hogy egyikünknek fel kellene mennie az emeleti osztályra. Na, néma csend, mindenki a másikra néz, s reménykedik, hátha nem neki kell menni. Aztán mindenki rám néz... nem akartam...nagyon nem, de ezt várták tőlem. Dúlva-fúlva aztán fogtam magam s felmentem. Fent az emeleti osztályon dolgozó nővérek úgy viselkedtek velem, mintha nem is lennék ott, keresztül néztek rajtam, nem segítettek, ha kérdeztem, nem válaszoltak. s nem csinálhattam semmit sem - pedig volt előírt feladat, hogy mit KELL. Gondoltam, akkor beszélgetek az anyukákkal s a gyerekekkel legalább. Egy idő után azt is eluntam, s néztem: még 2,5órát kell kibírni. S közben dühöngtem, hogy én ezt nem csinálom tovább, mert ezt a megalázást nem vagyok hajlandó elviselni, otthagyom az egész iskolát is, mert semmit nem ér az egész... S akkor jött a gondolat, vékonyka, alig hallható suttogással: "Nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak?" Hu, na itt kezdtem összehúzni magam kicsire, de még nem volt vége: "Szeretsz engem? Szeretsz annyira, hogy tanulsz értem? Szeretsz-e annyira, hogy ezeket értem elviseled?" S a megsemmisülés részemről: "Uram, Te mindent tudsz. Azt is tudod, hogy szeretlek..."

Ölelj át!

Szerda. Nem igazán akartam bemenni a suliba, mert sok itthoni dologgal is el voltam maradva, legfeljebb a délután 4kor kezdődő angol órára, s arra is csak azért, mert muszáj volt. De összeszedtem magam, s bementem. Az első óra után közölték, hogy a következő óránk elmarad valami konferencia miatt. Remek - gondoltam - ezért jöttem be, hogy most negyed 12-től du 4-ig malmozzak... Ezzel az erővel elég lett volna 4-re bejönni. Na, mindegy, próbáltam hasznosan eltölteni az időt. Jött az angol óra. A tanárnő ki volt akadva valamiért - már alapból így jött be órát tartani. Aztán azon veszekedett, hogy miért csak 5-en vagyunk. (Mintha mi tehetnénk róla) Majd lehadart valami feladatot, amit senki nem értett, hogy miként kellene elvégezni, de hát próbálkoztunk. Felszólított engem a tanár, hogy olvassam fel azt a mondatot, amit írtam. Szabadkoztam, hogy úgysem jó, inkább nem olvasnám fel.. s próbált bíztatni, hogy biztosan jó, olvassam csak. Felolvastam. Majd a tanár leordította a fejem, hogy hogy lehetek ilyen béna, ilyen értelmetlen mondatot összehozni... Na, elment az életkedvem is...Az óra befejeztével örültem, hogy kiszabadultam a suli falai közül, s mentem az Örökimádás templomba misére. Közben elmeséltem Jézusnak, hogy most nagyon fáradt vagyok és kiborult, mert sok mindent kellett elviselnem. Majd még annyit hozzátettem: "Kérlek, szeretgess meg egy kicsit, ölelj magadhoz, mert szükségem van a szeretetedre, hogy fel tudjak állni s tovább tudjak menni" Odaértem a templomhoz, még időben, s nem késtem el. Majd láttam, gitáros mise lesz :) Ekkor már kezdtem örülni :) A misén pedig örömmel tapasztaltam, hogy az állandó részeket latinul éneklik (egy ideje nagyon szeretem a miséken latinul énekelni, mondani az állandó részeket. Nem tudom, miért, de ez valahogy közelebb visz Istenhez). Gyönyörű volt, annyira szépen énekeltek az ottani fiatalok, hogy egészen 'földön túli' élményem volt, mintha az angyalok kórusa énekelt volna. S jött a felajánlás. A kedvenc énekem. Ami már vagy fél éve sokat jelent nekem a szövege miatt főként. Alig hittem a fülemnek... Olyan átéléssel énekeltem, ahogy már rég nem, s közben néztem a feszületet, s arra gondoltam, milyen csodálatos Barátom van nekem. Éreztem ölelését, szeretetét. A szentáldozásban pedig rég nem tapasztalt egységet éreztem Jézussal; tényleg, mintha eggyé váltunk volna... Köszönöm, Uram!
S frissen, felüdülve, telve szeretettel indultam haza mise után.

A kérés

Barátnőm kisfiának (aki nemsokára a keresztfiam lesz) szüksége volt légzésfigyelő készülékre. Megígértem, hogy segítek neki szerezni. Beszéltem is egy másik ismerősömmel, akiről tudtam, hogy rendelkezik ilyen készülékkel, mert pár éve az ő kislányának is szüksége volt rá.Minden rendben is volt, megígérte, hogy szombaton elvihetem tőlük a készüléket. Aztán jött pénteken a telefon, hogy ne menjek mégsem, mert most nézték meg a légzésfigyelőt, s kiderült, hogy elromlott az évek alatt. Sebaj, gondoltam, próbálkozom tovább. Beszéltem egy másik barátnőmmel, akiről tudom, hogy az internetes baba-oldalakban nagyon otthon van, hogy adja meg nekem néhány ilyen oldal címét, hátha ott találok valamit. Erre ma, a fél 10-es mise után hívott telefonon ez a barátnőm, hogy bocsássak meg, elfelejtette elküldeni az általam kért oldalak címét, de "képzeljem el mi történt..." Mentek be mise után a sekrestyébe ruhákat bevinni és erre azt látják, hogy ott van bent az asztalon egy babáknak való légzésfigyelő készülék. Mondtuk is rögtön, hogy ez Isteni csoda. A férje megnézte, s kiderült: működőképes! De jött a kérdés: hogy jut ez el a keresztfiamhoz? S a válasz: Most elvisszük neki! Akkor én boldogan hívtam fel keresztfiam anyukáját, hogy "képzeld, mi történt..." S amikor ő megköszönte nekem a segítséget, mondtam neki, hogy az Úrnak köszönje, mert ez az Ő ajándéka.

Ilyenkor mindig rácsodálkozok Isten gondoskodására. Tényleg tudja, hogy mire van szükségünk, s azt megadja, ha kérjük...

A mise

Vasárnap. Fáradtan érkeztem az esti misére, mert végigdolgoztam a napot (igen, tudom, az Úr napját szenteld meg...sajna ez néha nem megy pihenéssel...) Erőm alig volt még ülni is. De nem baj. Énekelni kellett. S jött a szentlecke: "Az Isten letöröl szemükről minden könnyet..." Ekkor figyeltem fel. Mostanában sűrűn visszatér ez a mondat. S most megint aktuális, mert úgyis megbántott valaki... Kezdtem ébredezni - lelkileg. Majd jött a prédikáció. Rég nem hallottam 'atyánkat' ily átéléssel beszélni. Megragadott, tényleg. Különösen, amit a szeretetről - Jézus parancsáról - mondott. S belém villant: Jézus mindenét odaadta értem is. Nem hátrált meg, nem visszakozott, hogy 'persze, szeretlek, de azért annyira nem, hogy meg is haljak érted.' Ő komolyan vette, s meghalt - értem is. S nem vár mást tőlem/tőlünk sem. "Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket" Akárhányszor valami nehéz helyzet előtt állok, megkérdezi: "Szeretsz-e engem? Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én?" S majd, ha már nem homályosan, tükör által látom Őt, hanem színről színre, akkor felelnem kell neki. Vajon tudom-e azt mondani, hogy "Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy mindvégig szerettelek a földi életemben"? 

Mélyen érintett ez a mise, és más szívvel vettem részt ezután az áldozati részen is. Majd a szentáldozás pillanatában kimondtam: "Uram, bocsáss meg nekem hibáimért, mikor nem jól szerettem. Adj erőt, hogy úgy tudjak szeretni, ahogyan Te szeretsz engem"