Néha gondolkodom, hogy egy emberben hogy lehet ennyiféle érzés, melyek ráadásul egymás ellentettjei. Fájdalom, öröm, harag, szeretet, félelem, bátorság. S még ezek mellett olyanok is, amelyeket még nem tudok megfogalmazni. A változások mindig összezavarnak. Az állandóságban érzem biztonságban magam. Talán mert az egész életem a változásról szólt.
Nem érzem jól magam ott, ahol vagyok. Ez már régóta érik bennem. Van otthonom, de még sincs. Ismerem a körülöttem lévő embereket már jó ideje, de mégsem. Idegenek. Nem vagyok otthon közöttük. Sokszor hallottam már őket beszélni, beszélgetni. Talán már nem is egyszer magam is beszélgettem velük, s mégis idegenek. Nem fogadtak be. Mint általános iskolában vagy a gimiben. Ott is mindig magányos voltam, mert nem tartoztam sehova. 25 éve ez kísér az életem szinte minden percében. Talán bennem van a hiba, hogy nem fogadnak el, s kívülálló vagyok. Talán erre lettem teremtve, hogy mindig egyedül legyek. Talán hiba volt a Teremtőnek megalkotnia. Mert nekem sehol nincs feladatom, nincs rám szükség, mindenhol felesleges vagyok. Ilyenből mint én, több millió van a földön. Nincs bennem különleges. S mint ilyet, kitaszít magából a világ. Elmegyek, s tudom, senkinek nem fogok hiányozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése