A "Kéz és láb"-hoz annyi folytatást írnék, hogy 4-re vizsgáztam végül sebészetből, s úgy, hogy a gyereksebészeti részt hibátlanra írtam :P Nyilván kellett hozzá a gyakorlati tapasztalás, melyet a lányok prezentáltak részemre :)
Még 4 vizsga van. De már most fáradt vagyok. Valahogyan ki kellene bírni még 17 napot. Aztán elvileg szabadság.
Megyek lelkigyakorlatra - kettőre is. Az egyik közösségi, a másik egyéni. Az egyénitől tartok kicsit. Nem tudom, mi lesz, hogy lesz, fogom-e bírni, s nem fog-e a pánikroham jelentkezni. Remélem, helyére kerülnek ezáltal dolgok, melyek most nagyon kuszák. Lelki fáradtság, azt hiszem. Csak furcsa ez az érzéketlenség, nem tudok mit kezdeni vele. Én nem ilyen voltam, s nem tudom, mi történt velem. Zavar. Talán sok volt a csalódás, talán a fájdalmak. Védekező mechanizmusnak mondaná a pszichológia.
S furcsák a gondolataim is. Burn out syndrome? Talán. Kellene a csend. Minden zaj zavar: a lányaim civakodása is és az énekek a misén is. Igaz, ez utóbbi másért zavar. Mert tudom, hogy mögötte hatalmi harcok vannak. Nem tűnik őszintének az énekes szolgálat, inkább szereplés-íze van. Ezért inkább már nem is járok a klasszikus kórusba. Nem szeretem ezt az örökös háborút a két énekkar között, s az állandó lealázó, becsmérlő megjegyzéseseket sem részükről - persze tisztelet a kivételnek, mert azért nem mindenki. De pont azok vislekedése és beszólása megalázó, akikről anno nem gondoltam volna. Mindenkire magas lóról néznek, holott alázat kellene ehhez a szolgálathoz, s elfogadás. A másik énekkar elfogadása. Zavar, hogy nincs egység, hanem széthúzás van. S így megtalálni Istent még nehezebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése