...elmélyülni, kicsit "Istenbe" fordulni. Az a fajta magány, mikor nem úgy érzed egyedül magad, hogy fáj az elhagyatottság, hanem az a fajta, mikor "ketten vagy": Teremtőd és Te magad.
A napok futószalagon telnek, tele a határidőnaplód, folytonosan rohansz, mégis úgy érzed, nem élsz igazán. Mint egy gép cselekszel, érzelmek nélkül. Csak az vezet, hogy 'túléld a napot' - nem pedig az, hogy Istenben 'megéld'. Várom a csendet. Mikor a Teremtőm, s én leszek csak.
De talán az a nagy művészet, hogy a rohanásban is megtaláld Őt. Vár Rád. Talán a villamoson Vele szemben ülsz, vagy az utcán elhalad melletted. Talán meg is áll picit: észreveszed-e? De Te lehajtott fejjel, a következő napirendi ponton gondolkodva észre sem veszed. Lehet, hogy éppen a templomban térdel - s Te hangoskodsz mellette, beszélgetsz másokkal - zavarva Őt, aki csak arra vár, hogy térdelj le Te is. De lehet, hogy pont a gyermekeden keresztül közelít, s arra vár: szeresd. De Te ingerülten lerázod, hogy 'most dolgozom, majd később...'
Uram, segíts, hogy megtaláljalak a rohanó mindennapokban is! S add meg, hogy észrevegyem azt a pár perc csendet, ami a legpörgősebb napokon is megadatik, hogy Neked tudjam szentelni magam újra és újra - mindörökké...
Igen, mindenhol jelen van....
VálaszTörlés