Keresztút

Hurcolnak, vonszolnak - ártatlanul. S nem érted, miért áll előtted egy másik ember, s a szemedre vet valamit, amit nem tettél. Csak mert nem vagy olyan mint a többiek - elítélnek. Mert többet, jobbat szeretnél - elítélnek. Mert nem úgy cselekszel, ahogy Ők gondolják jónak - elítélnek, s kimondják az ítéletet. Könyörülj rajtam, Uram!

Válladra veszed kereszted, fájdalmad súlyát. Ismered vétkeid, melyeket elkövettél. Ezek is nyomják vállad, s nem csak az igazságtalan ítélet. Tudod, hogy vinned kell, s nincs más út. Tán csak fohászkodni tudsz, hogy elbírd, hogy ne omolj össze. Az út még csak most kezdődött, s érzed, nagyon hosszú lesz. Folynak könnyeid, a vállad már most tiltakozik a sajgás ellen, de mész előre rendületlenül... Könyörülj rajtam, Uram!

Elvonulsz emberek előtt. Van, ki szánakozik, van, aki kinevet, s akkor váratlanul megbicsaklik lábad, földre esel. A háttérben harsány röhögés: mentsd meg magad! Na, hol van a Te Istened?. A szégyen pírja arcodon. S a gúnyolódások közepette megpróbálsz újra talpra állni. Remeg minden porcikád, de az utat folytatni kell. Megbocsátok, megbocsátok, megbocsátok... Könyörülj rajtam, Uram!

Egy ölelés... bátorítás... akit szeretsz, melletted szenved. Arcán a fájdalmak könnye, mert így kell látnia. Megérint, s mondja: menj tovább, ez az Út, mely Hozzá vezet. Ő vár majd rád, ne félj - a Vőlegényed. Ez erőt ad, felnézel, s imát mondasz mindenkiért. Önként vállaltad az utat, hogy kövesd a Mestert, s Ő nem hagy magadra, veled van, amint megígérte... Könyörülj rajtam, Uram!

Érzed, fulladsz, s nem kapsz levegőt. Pánik tölt el. Forog veled a világ, érzed, össze fogsz roskadni. Lázadsz talán: miért kellett így történnie? Miért? S azt érzed, újra magányos vagy, s már feladnád. Ekkor azt érzed, hogy a kereszt könnyebb, már nem sajog a vállad annyira. Nem érted. Oldalra nézel, s látod a Mestert, aki melletted lépdel és saját vállára tette kereszted súlyát. Rád mosolyog és így szól: "jöjjetek hozzám mind, akik terhek alatt görnyedtek, mert én megkönnyítelek benneteket. Mert az én igám édes, az én terhem könnyű..." A hála és szerelem könnyei folynak arcodon, s csak suttogva, akadozva tudod kimondani: Szeretlek és könyörülj rajtam, Uram!

Már nem lehetsz olyan messze, hosszú utat tettél meg. Verejték folyik arcodon, remeg minden tagod. Fohászkodsz. Vízre szomjazol, az Élő Vízre, melyet csak Ő adhat Neked, hogy ne szomjazz többé. Körülötted érdektelenség és fogadások, hogy vajon meddig bírod még. Alázattal próbálod tűrni, de kedved lenne elmenekülni és tiszta fénybe merülni... Nem teheted - most még nem. S mikor a szomjúság már eluralkodik rajtad, akkor lép feléd valaki - áttör a bámészkodókon, megitat, s letörli a verejtéket. Szemében a szeretet - Te magad, Uram. S a fohász: Áldd meg Őt és könyörülj rajtam, Uram!

Perzsel a nap, egyre többen állnak és gúnyolnak. A bűntudat elönti lelkedet s érzed, vezekelned kell bűneidért. Egy villanás: a földön vagy újra - egy újabb pofon a földre sújtott. Fejedet próbálod emelni, hogy megnézd, ki ütött meg, s meglátod a Gonosz vigyorgását. Szinte hallod, amint mondja: itt vagyok, engem nézz... Tőled csak egy mély sóhaj telik: Könyörülj rajtam, Uram!

Könnyek. Amerre nézel ezt látod. Könnyeket. Vajon ki miatt folynak? Érted vagy maguk miatt? Még nyomorult állapotodban is megesik rajtuk a szíved. De ez jó, mert képes vagy még érezni. Még nem száradt ki a lelked, pedig már azt hitted, ennél nagyobb fájdalmat nem érezhetsz. Ez még azt jelenti, hogy élsz. Erődből még annyi telik, hogy rájuk nézel, s így szólsz: kérjétek, velem együtt: könyörülj rajtam, Uram!

Újabb ütés, talán a legfájdalmasabb. Olyan kéz taszított ismét a földre, melyről nem gondoltad. Újra és újra elítélnek, mulatnak nyomorodon. A fájdalmat már igazából nem is érzed, hozzászoktál. Csak a homok, a por zavar, mely ellepte szádat, szemedet. Nem látsz, remegsz. Levegőért kapkodsz. Kéred, legyen már vége. A Gonosz, mint áldozatára leső keselyű kering fölötted, s megpróbál meggyőzni, hogy nem vagy képes felállni, s tovább menni. Add fel, szolgálj engem, akkor megszűnnek kínjaid. De Te utolsó erődet megfeszítve felnézel, s meglátod Őt hófehér ruhában a Golgotán. Szerelmed könnyei végigfolynak arcodon, s kéred újra: Könyörülj rajtam, Uram!

Végre, megérkeztél. Hiszed talán, pihenhetsz, s reméled, megaláztatásod kínjai véget értek. Elhoztad a keresztedet, letetted magad mellé. Ráborulsz, nem akarsz mozdulni. De durva kezek felrángatnak, letépik rólad a maradék ruhádat is. Nem értenek, megosztják egymás közt titkaid. Állsz a tömeg előtt, és szégyelled meztelenséged. Már mindent tudnak, ismerik sebhelyeidet, melyeket titkolni akartál. Ez jobban fáj, mint a testi kín. Elbujdosnál, de már jártányi erőd sincs. Keresed az együttérzést, majd eszedbe jut: nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak? S szemed behunyva újra kimondod az igen-t szenvedésedre: Veled, Uram, Érted, Uram... Kérlek, könyörülj rajtam!

Félsz, rettegsz. Nem tudod, mi jöhet még. Eszedbe jut, hogy jó lett, volna, ha akkor azt nem teszed... Egy ütés - egy szög, mely átszakítja a karod. Bocsáss meg...  Ó, ha én akkor nem mulasztom el, ha jobban szerettem volna... újabb ütés - egy szög, másik karodból is folyik a vér. Bocsáss meg...  Nem tudtad kimondani, nem tudtál irgalmas lenni, a büszkeséged nagyobb volt, mint az alázatod... Ismét lesújt a kalapács - az utolsó szög lábaidban... Sírva felkiáltasz: "Vétkeztem, Uram ellened s most vezeklek bűneimért. Kérlek, légy irgalmas hozzám. Kérlek, legyen nagyobb a szereteted, mint az enyém volt... Könyörülj rajtam, Uram!"

Ott állsz megfeszítve, lélegzeted elakad. Feladod büszkeséged, majd megszületik benned az igazi, mély alázat. Már nem számít az igaztalan ítélet, a vádak. Egy cél lebeg benned: megbocsátani - mint a Mester tette - hisz nem tudják mit tesznek...

Utolsó leheleteddel kéred Teremtődet: emlékezz meg rólam országodban! Fejed oldalra fordítva meglátod Őt, a Vőlegényt - megfeszítve veled együtt. A Te keresztfádon veled együtt Ő is megfeszíttetett. Őt a szeretet tartja a kereszten, s nem a szögek. Az érted való szeretet... Rá nézel. Az utolsó könnycsepp: Kezedbe ajánlom lelkemet... Könyörülj rajtam, Uram!

Már nem sajog, nem vérzik a seb. A test erőtlenül lehull a keresztről. Nem reszket, ernyedten pihen. Megszabadult láncaitól, s most Teremtője karján pihen. Odaadott mindent - igazán, szívből. Nem tehetett mást, hisz Mestere megmutatta az utat. Letette terhét, s a lélek felszabadult. Még nem tudja talán, de új életre támad majd. Könyörülj rajtam, Uram!

Csend, szinte semmi nem mozdul. Elvitetett, s eltemették - lila gyolcsba burkolt test fölött hallatszik egy ima:  

...s én feloldozlak Téged... A bűnös test megsemmisült. A lélekben új erő ébred, s tudja, várja, hogy megnyíljon a sír, hogy elgördüljön a szikla. Várja a harmadik napot, hogy új emberként lépjen ki a sír bejáratán megerősödve, a Megváltó karján szeretetet árasztva minden ember felé... Könyörülj rajtam, Uram!