Még csak 7 nap telt el... Hosszú lesz, attól tartok. Ki kellett jönnöm, hogy Istennel találkozzak. De nem találom. Bezzeg a Kígyó már megtalált - nem is egyszer. Kezdte az ígéretekkel. Átláttam rajta, s közöltem: takarodj! Most már zsarolással fűszerezi, s mindehhez nagyon negédes a modora. Mindent el tud hitetni velem, úgyhogy nagyon észnél kell lennem. Az éhség miatt már szédelgek. No, ez szellemi éhség, nem fizikai. Megerősítés kellene Jézustól, hogy velem van, vagy tanítás. Szeretném, ha leülne mellém egy sziklára és tanítana. Mondja el, hogy mire jó a nagyböjt, hogy van értelme és hogy nem hagy el sosem. Fogná meg a kezem, hogy erőt öntene belém. De nem jön, s én egyedül vagyok - minden helyzetben. Talán ezt egyedül kell végig járnom. Kellene gyónnom, de nem megy - hisz Jézus nincs mellettem, hogy tisztulni tudjak. De most 2 perc nem elég rá, s különben is, oda sem érek, mikor a "tisztulás kútja" nyitva van. Próbáltam másnál, de nem ment - elnémultam. Nem bízom....
Néha van valami kis oázis - a szentmisék. De már azok is egyhangúak, fárasztóak. Közeledik az óra ugyanis, mikortól már az oázisban is egyedül kell maradnom - nem lehet velem Jézus, mert egyre inkább nem vagyok méltó rá. S emiatt egyre kevesebb erőm van ezt az oázist felkeresni. Mert miért is? Mi értelme van? Ettől én jobbá válok? Hasznomra van talán? Változik valami? Nem hinném. A sebek sebek maradnak. Most újra nem bízom. Mert csalódtam - újfent. S ez megint visszavet. Megint bebizonyosodott, hogy nem szabad senkiben megbízni. Még abban sem, akiben azt hiszed, sosem kell csalatkoznod. Hogyan tudnék így Istenben bízni, akit nem látok, mikor abban sem vagyok képes bízni, akit látok? Jobb, ha nem megyek emberek közé.
Lelkem mint a kiaszott puszta földje. Vágyom a vízre, mely örök életet ad, melyet, ha innék, nem szomjaznék többet. De nem lelem, tán sehol nincs. Tán csak mese az egész. Vagy valami pszichológiai vígasz-forrás, vagy relaxációs gyakorlat. De én abban sosem voltam elég jó....
Néha van valami kis oázis - a szentmisék. De már azok is egyhangúak, fárasztóak. Közeledik az óra ugyanis, mikortól már az oázisban is egyedül kell maradnom - nem lehet velem Jézus, mert egyre inkább nem vagyok méltó rá. S emiatt egyre kevesebb erőm van ezt az oázist felkeresni. Mert miért is? Mi értelme van? Ettől én jobbá válok? Hasznomra van talán? Változik valami? Nem hinném. A sebek sebek maradnak. Most újra nem bízom. Mert csalódtam - újfent. S ez megint visszavet. Megint bebizonyosodott, hogy nem szabad senkiben megbízni. Még abban sem, akiben azt hiszed, sosem kell csalatkoznod. Hogyan tudnék így Istenben bízni, akit nem látok, mikor abban sem vagyok képes bízni, akit látok? Jobb, ha nem megyek emberek közé.
Lelkem mint a kiaszott puszta földje. Vágyom a vízre, mely örök életet ad, melyet, ha innék, nem szomjaznék többet. De nem lelem, tán sehol nincs. Tán csak mese az egész. Vagy valami pszichológiai vígasz-forrás, vagy relaxációs gyakorlat. De én abban sosem voltam elég jó....
Azt hiszem, most nem hiszek. Talán nincs Megváltás. Ha meghalok, akkor vége lesz és örök sötétség, melyből nem ébredek többé.
Jézus, ha vagy, akkor ebből most ments ki engem....
Jézus, ha vagy, akkor ebből most ments ki engem....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése