Egy különös keresztút

Kedd. Egyre erősödik a félelem bennem. Tudom, hogy mi vár rám másnap. Enyhe pánik környékez. Az hajt előre, hogy szentmisén vegyek részt. Előtte bemegyek a gyóntatómhoz. Kiszakad belőlem a fájdalom: félek! Kimondom, ami a szívemet nyomja. S akkor megértem, hogy most Jézussal vagyok a Getszemáni kertben, együtt borulunk le és kulcsoljuk imára kezünket. Ő vérrel verejtékezik, én csak vízzel... Eddig látok. A vérrel verejtékezésig, s addig, hogy "Múljék el tőlem ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem úgy, ahogy Te". A gyóntatóm rám néz, s csak ennyit mond: "S jött egy angyal, aki megerősítette". Számomra most a gyóntatóm képében jött az angyal megerősíteni - ezzel a mondattal. Lélekben megerősödve lépek ki a gyóntatóhelységből, s veszek részt a szentmisén, s az utolsó vacsorán...
Szerda. Belépek a kórterembe reggel 7-kor. S jön az ítélet: előkészítem műtétre. S látom magam előtt Uramat Pilátus előtt, s azt, hogy majd vállára veszi a keresztet. Én is beletörődöm, s felveszem a keresztet, s elindulok - Urammal együtt. Jön a nővérke. Ideges, kiabál, hogy miért nem öltöztem át. S én csöndben tűröm a szidalmakat. Tudatosan nem szólalok meg, imádkozom. Mert "amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját" - így én is csöndben vagyok. Tűröm a szidalmat, akárcsak Uram a tömeg átkozódását, kiabálását: feszítsd meg! Jézussal akarok maradni. Látom őt vonulni az úton, ahogyan a mázsás terhét cipeli sebzett vállain. A nővérke kimegy, s akkor elesek - először. Eddig bírtam csöndben tűrni. S akkor kiszakad belőlem a "miért kiabál? Ártatlan vagyok" sóhaj - egy másik ápoló előtt. El is szégyellem magam, de azt mondom, felállok, újrakezdem. A nővérke visszajön - arcán bűntudat. Bocsánatot kér, s mondja, nem rám dühös, csak felbosszantották. Megbocsátok, s még biztatni is tudom - akárcsak Uram a síró asszonyokat. Hozza a tűt, a branült, s az eszközöket. Elsőre nem találja el - égető fájdalom, s magamban Jézushoz fohászkodom. S látom Őt a Golgotán, amint átütik a kereszten az egyik karját. Ebből merítem erőmet. Majd jön a második próbálkozás - egy másik vénába. Ez is sikertelen, s még jobban fáj, mint az előző. Jézus arcát látom magam előtt, akinek a másik karját is átfúrja a szög... Az Ő fájdalma ad erőt, s gondolatban összefonódik tekintetünk a Mesterrel... A nővérke szól: harmadszor nem szúrom meg, majd a műtőben megcsinálják. Pedig látom, hogy olyan hősiesen tűri a fájdalmat. Honnan van ereje? S én nem szólok, csak csendesen mosolygok, hisz én tudom kitől kaptam az erőt...
Jön a műtősfiú. Vetkőzzek le - mindent vegyek le magamról. S jön a második elesés - enyhe pánik kerülget, hogy egy férfi előtt vetkőzzek mezítelenre? Elönt a szégyen, becsukom a szemem, s látom, amint Uramról letépnek minden ruhát a Golgotán. Az Ő szégyene az enyém is. S kimondom magamban: Érted Uram én is megteszem, hogy teljesen eggyé váljak Veled. Ott fekszem hát egy lepellel letakarva, s tudom, közel a "vég". Tolnak a műtő felé, egyre közeledek a saját Golgotámhoz...
A műtő előterében újra megszúrnak - most már sikeresen. Meg sem érzem a tű szúrását. Jönnek, elmondják mi fog történni. Én bólintok, de gondolatban máshol járok - Uram keresztjénél. Magamra hagynak, s akkor rám szakad minden. Sötétbe borul az ég fölöttem, remegek a félelemtől. Próbálok imádkozni, de nem megy. A félelem erősebb: Én Istenem, miért hagytál el engem? Jézus szavai jutnak eszembe, s akkor kicsit megnyugszom: az én Uram velem van, mert azt ígérte, hogy "én veletek vagyok mindennap, a világ végéig". 
Betolnak a műtőbe, s ott jön az utolsó szúrás - a gerincembe. Lefektetnek, s már nem érzek semmit. Lebénultam. Kezeimet kikötözik. Most tényleg a kereszten érzem magam. S ahogy remegve becsukom a szemem, látom a Mestert a keresztfán függeni, ahogy küzd a légvételért, s még utolsó erejével is megbocsát és irgalomért könyörög Atyjához. Belép az orvosom, s akkor  Jézussal együtt mondom ki: "Uram, kezedbe ajánlom lelkemet..." 
A műtét után tolnak vissza a kórterembe, s a műtő ajtajában a férjem fogad. Örül, hogy visszakapott. Fogja a kezem s akkor eszembe jut, hogy Uram testét anyja ölébe helyezik. Ő is visszakapta Fiát - a férjem is visszakapta feleségét. 
Délután érkezik el a harmadik elesés - a kétségbeesés. Járni akarok! Misére menni! Áldozni szeretnék! Elsírom magam, s a nővérke megsajnál; vigasztalni kezd. Könnyeim elapadnak, s kicsivel később már nevetgélek.Az első lépések nehézkesek, de tudom, küzdenem kell, mert szükség van rám! A gyermekeim, a férjem hazavárnak. Így hát leküzdöm a fájdalmat, s lépek - egyik lábamat a másik után szép lassan. Uram most is jelen van - vigyáz rám, fogja a kezem, s némán biztat: menni fog, hidd el! Bármi lehetséges annak, aki hisz!
Csütörtök. Várom a szabadulást. Még mindig a kősírban fekszem, de érzem, közeledik a feltámadás. Elengednek délután. Egy kedves testvér vállalta, hogy kocsival hazavisz. Este pedig részesülhettem a szentáldozásban... Nagyon hiányzott már, hogy magamhoz vegyem Jézus testét... Szép, csöndes áldozás volt, akárcsak Nagypénteken. A néma, sötét templomban - csak Jézus és én. A gyóntatóm a tabernákulum előtt imádkozik velem (velünk) együtt - értünk. Miért e többesszám? Mert akkor már Jézussal eggyé váltam. Különös titok ez...
Péntek. Egész nap készültem. Tudtam, hogy este le fogok tudni menni misére. Arra a misére, amire már annyira vágytam. S tudtam, újra hallhatom Jézusom tanítását, újra láthatom az átváltoztatás pillanatait. Külön ajándékként gitáros énekeket énekelve a szentmisén. A mise felénél már sírnom kellett - a meghatottságtól, akárcsak Nagyszombat éjszakáján. Boldog voltam - hogy újra szolgálhatom Uramat. Igaz, nem tudtam kiállni énekelni, de rájöttem, hogy a padból is tudok énekelni, sőt, onnan még az énekek szövegeinek vetítésében is tudok segíteni. Így tudtam hasznára lenni az énekkarnak. S mikor botladozva kimentem áldozni, az volt a feltámadásom beteljesedése. Nem vittem mankót az áldozáshoz, tudtam, hogy Jézus fogja a kezemet. S akkor tudatosodott bennem, hogy mit éltem át kedd este óta. Akkor jöttem rá, hogy Jézus felnyitotta szememet és megnyitotta szívemet szenvedéseim idejére, hogy az Ő szenvedése mutasson nekem utat, az Ő fájdalma adjon erőt végig, a műtétem ideje alatt. S ekkor vált bizonyossággá, hogy Uram mindvégig velem volt - ilyen módon, hogy megélhettem az ő szenvedéseit és fel is ismertem azokat bizonyos eseményekben. Ezért nagy hála van bennem. 
Mise után szükségem volt arra, hogy kimondjam a felismerésemet valakinek, aki meg fogja ezt érteni. Így az utam a gyóntatómhoz vezetett, s Ő tényleg megértett. Már az első mondatomtól kezdve. S mikor a hálaadásom végén felálltam, megköszöntem, hogy meghallgatott, akkor ő kézen fogva vezetett ki a gyóntatóhelységből (hogy segítse lépteimet, mert mankó nélkül még nehéz a járás) - én ezt úgy éltem meg, mintha csak Jézus maga vezetett volna vissza az életbe. S akkor ez az ének jutott eszembe: „Mivel én vagyok a Te Urad, a jobb kezed fogom, s mondom neked: Te légy erős, én megsegítelek! Te légy erős, bátorodjék a szíved, mert én megsegítelek!”

Hála Neked Uram e kegyelmekért. Hála, hogy minden nap velem vagy, a világ végezetéig!