Egyik kislányom amolyan játéknak fogta fel eddig a vasárnapi szentmiséket. Különösebben nem rajongott az ötletért, hogy menni kell misére, de azért mindig jött - szépen felszerelkezve különféle játékokkal, képecskékkel, amivel elfoglalta magát a szentmise ideje alatt. Persze néha énekelgetett, épp amihez kedve volt, illetve néha mondta velünk az imádságokat is.
Ma sem volt ez másként, tehát mondhatni szokványos vasárnapi misének indult a mai nap. Letérdelt szépen velünk az Isten báránya alatt - ma épp nem volt kedve gyertyázni a testvéreivel, így mellettem maradt. Majd mikor plébánosunk felemelte Krisztus Szent Testét e szavakkal, hogy "Íme az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit..." arra lettem figyelmes, hogy leányom szipog mellettem. Gondoltam, biztos náthás, vagy ilyesmi, s majd mikor visszaültünk a helyünkre, észleltem, hogy a szipogás erősödik. Megkérdeztem Tőle, hogy mi a baj, fáj valamije esetleg... Erre lányom könnyes arccal a következőt mondta: "Nem, anya, csak nagyon megható..." Értetlenkedve néztem, hogy mi az, ami ennyire meghatotta, mire lányom folytatta: "Hát tudod az, hogy éreztem, hogy az Isten itt van velem és nagyon szeret... Anya, én most úgy szeretnék áldozni..." Erre már az én szemem is könnyes lett, s csendesen hálát adtam Istennek, mert megérintette gyermekem szívét. Innentől a mise végéig sírt - s nem tudta abbahagyni. Mise végén kért tőlem egy kis imakönyvet - megvettem neki... Azóta is bőszen olvasgatja, lapozgatja, s ma este is ezzel a kis imakönyvvel aludt el... Azt gondolom, közeledik egy újabb elsőáldozás.
A mai evangéliumban Ő volt Péter, aki elindult Jézus felé a vízen járva...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése