Furcsa érzés. Mikor az ész és a szív szava ellentétben állnak. Az eszemmel felfogom, hogy nincs más megoldás - ez a legjobb, amit tehetek, s nagyszüleimen így segítek leginkább, mégis "Júdásnak" érzem magam. Tudom, hogy jó helyen lesznek, s vigyázni fognak Rájuk, mégis azt érzem, mintha a gyerekeimet adnám intézetbe. Tudom, durva a hasonlat, mert hisz a mamáék nem gyermekeim, mégis az elmúlt években úgy gondoskodtam róluk, mintha gyermekeim lennének. S most olyan, mintha csődöt mondtam volna "nevelésükben". Biztosan nem így van, de ez a szív szava.
Nehéz az elengedés, nehéz, hogy más gondjaira bízom Őket. De nincs más megoldás. Nagyon rossz állapotban vannak, s ezt otthon már nem lehet kezelni, csak intézményi keretek között. De mégis fáj, hogy eddig jutottunk el...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése