Jó érzés, mikor valaki a bizalmába avat. S még jobb, mikor úgy érzed, hogy megérintette, amit mondtál neki. Ma pont volt egy ilyen élményem. Gyakorlaton vagyok egy iskolában. Bejött egy tanuló, hogy nem érzi jól magát. Beszélgettünk Vele, s feltárult a lelkének egy része. S eszembe jutott egy réges-régi történet, amit el is meséltem Neki. Értő szívvel hallgatta, s a történet végén látszott, hogy a könnyeivel küszködik - s meg is jegyezte, hogy mindjárt elsírja magát. Remélem, hogy sikerül Neki valóra is váltani a történet tanulságát...
Az viszont nem jó, ha valaki visszaél mások bizalmával. Ebben is volt részem, s már sokadik éve ennek levét iszom. S mint a vasárnapi evangéliumban is hallottuk, meg kell bocsátani - nem 7-szer, hanem 70x7-szer.. Csak ez annyira nem könnyű, mert van, hogy a történet nincs lezárva, vagy a másik nem mondta ki, hogy 'bocsánatot kér'. S ilyenkor szerintem kevés az, hogy az ember magában ismételgeti, hogy 'megbocsátok', mert valahogy a sebek ettől nem akarnak begyógyulni. Nem, ez nem a "megbocsátok, de nem felejtek". Ugyanis ha az ember pont FELEJTENI akar, s szabaddá válni a fájdalomtól, nehezteléstől, de nem tud, akkor nem erről van szó. Valaki mondta, hogy a 'megbocsátás' az misztérium. Csak Isten a tudója annak, hogy ez miként megy végbe. Az Úr Jézus a keresztfán ki tudta mondani, hogy "Bocsáss meg nekik, Uram, mert nem tudják mit cselekszenek" De véleményem szerint ezt Jézus csak Isteni mivoltában tudta kimondani: ugyanis ekkora szeretetre csak az Isten képes. Jó lenne, ha bennünk is meglenne ez a képesség, hisz akkor minden sokkal egyszerűbbé válna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése