Összeomlás. Mára tetőzött be minden. Kiborulás. Így mentem misére ma délelőtt, hatalmas keresztet cipelve hátamon - egész családunk minden terhét. Botladozva, remegve. S a templomba betérve a keresztre felpillantottam, s örültem, hogy kicsit megállhatok. Kissé levegőhöz jutottam, bár énekelni semmi kedvem nem volt. Zavart a zaj, a gyerekek zsivaja, a tömeg. Gondoltam, "ez is jó mise lesz, megint semmit nem fogok érteni, hallani. Jobb lett volna otthon maradni, ott legalább csend van". S megint érezni kezdtem a terhem súlyát, s tudtam, ha ez így folytatódik, akkor összerogyok. S akkor jött a Graduale: Szívem háborúságai megsokasodtak, az én nyomorúságomból ments ki engem, Uram!
Na, mintha csak én mondtam volna. Először apatikus voltam, majd eszembe jutott, hogy ha már ez van, akkor megpróbálom ezt a mondatot imádkozni, hátha segít. Mit mondjak, nem volt könnyű, s nem is sikerült szívből Istenre figyelni a graduale közben. Még mindig nagy volt a zaj körülöttem, s nem tudtam megteremteni a belső csöndet sem. Persze, úgy nem könnyű, ha ima közben gyereket kell fegyelmezni, s még oda is jön valaki kérdezgetni a mise alatt... Kezdtem feladni. Az evangéliumnál már nem is próbáltam figyelni, gondoltam úgyis reménytelen. Foszlányok eljutottak hozzám:
"...fölvitte őket a hegyre... elváltozott... ragyogott... szózat hallatszott... keljetek fel, ne féljetek..."
Kezdett összeállni a kép. Színeváltozás. Nagypéntek után ez a másik ünnep, amit nagyon szeretek. Próbáltam volna figyelni a prédikációra, igyekeztem a külső zajokat kiszűrni - még most sem ment jól, bár a lényeg úgy gondolom, így is eljutott hozzám. Kiszakadni ebből a világból, a hétköznapok forgatagából. Ezt kellene tennem. Érzem rá a hívást. De megvalósítani nem könnyű. Hogy tudnám itt hagyni a gyermekeimet? Mi lesz addig velük? Bár, ha így maradok, ebben a megfáradt, kiborult állapotomban, akkor csak egyre lejjebb fogok csúszni, s akkor ÍGY mi lesz velük? De még így sem könnyű. Tudom mit kéne tennem, de nem tudom, hogy megtehetem-e... Nehéz. Pedig szükségem van a kiszakadásra, a feltöltődésre, s az Isten-élményekre. Mert a keresztet csak így lehet vinni. S megint visszajutottam a kereszthez, a keresztutamhoz...Még mindig zsibong a fejem, igyekszem megvallani hitemet, majd a felajánlást figyelve a közelgő "találkozásra" koncentrálni. "Szent vagy mindenség Ura, Istene...", nem tudom folytatni, fegyelmeznem kell a gyermeket. Kezdek roskadni. A kilátástalanság körülfog. És jaj, ne...jön az átváltoztatás. Letérdeltem, szinte zuhanva a kőre. Talán most szakadt ki belőlem az első szívből jövő ima a mai napon: "Uram, csak azt ne...Kérlek, ma ne engedj kísértést szenvednem. Nem akarom ma is ott látni a kelyhen. Nem akarok szarvakat... kérlek, könyörülj, mert ma már nem bírok el többet." S láss csodát, imám meghallgatásra talált. Ma az átváltoztatás pillanataiban nem volt jelen más, csak Isten és én. A kehely ragyogott - elváltozott, fehéren fénylett. Tudtam: Jézus jelen van, s egy kis időre, néhány másodpercre talán, levette a terheimet. A könnyeim folytak elapadhatatlanul. Köszönöm, Uram... S elközelgett a Szentáldozás pillanata. Szomjaztam Rá, hogy magamhoz vegyem, s elmondhassam Jézusnak, mennyire szeretem. De imádkozni nem tudtam, mert ahogy letérdeltem, rögtön jöttek a gyerekek, s ruhámat húzogatva szidták egymást, mert egyikük elvette a másik székét, s tőlem várták, hogy igazságot teremtsek. Ezután újra éreztem keresztem súlyát, s azt, hogy tényleg szünetet kellene tartanom, s elvonulni valahova, ahol csak az Isten és én vagyunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése